Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Farkasok közt védetten

katonáknak összefogdosott szegényszállítmány elleni tiltakozásul riasztón, csattanón süti el pisztolyát. Itt valaki „nem“-et mondott helyettük és miattuk, és egyszerre háromszázötvenen küldték'feléje szivüket: „350 legény szerette volna megcsókolni, megölelni a jó testvért, akiben volt annyi kurázsi, hogy belelőtt a csillagos éccakába az ő gyászéletükért. Isten segítse.. Isten vezérelje“. A mi Berti- nünknek civilkurázsija lett a veszte és az azonnal összeparancsolt osztag előtt a „század szégyenfoltjaként“ hullnak a fejére a dörgedelmek és büntetések“. „De alig hogy megtudtam, miről beszél a hadnagy, és hogy miről van szó, megváltó nyugalom költözködött a szívembe. Embertelen helyzetben az emberséges cselekedet: lelkiismeret-nyugtató bizonyosság. A „megváltó nyugalom“ az erkölcs nyugtája.

Arnold Zweig Verduni iskolájának mottója: „Ismerd meg helyzetedet, ismerd meg ellenségeidet, ismerd meg önmagad“. E hármasság kölcsön-viszonylatának legjobb legesz- méltetőbb iskolája az imperializmus háborúja. Az ember felismeri helyét az embertelenséggel szemben, megtalálja az embertelenség okait, okozóit, és így megtalálja, felismeri és alkalmazhatja, az ellenméregként önmagából kitermelt emberséget. A légy hű önmagadhoz itt az emberséghez való hűséggel egyenlítődik. Bertin Verdun poklában megismerte a helyzetet, felismerte az ellenséget: az imperializmust, a militarizmust, és megismerte önmagát: az ellenállást. A következő regény a „Grisa őrmester“ e felismerés alkalmazásának próbája, egy ember, egy idegen, egy „ellenség“ érdekében, egy ártatlanul halálraítélt orosz fogoly-szökevény megmentésére. Lehetetlen, kilátástalan próbálkozás: „Ez egyáltalán nem az az idő, hogy egyetlen egy ember miatt törjük a fejünket“. Van aki azt mondja: mennyi Grisa van, akivel törődnünk kéne“ ... A mentő kísérlet eleve kudarcra van ítélve, hisz a kegyelem-jogosult főkatona Sohief- fenzahn tábornok felfogása szerint a háborúban az „e'gyes ember: tetű“. Ennek az el taposásra ítélt féregnek megmentésére fognak össze itt e regényben néhányan, akiket megráz, vagy meglegyint a megismerés erkölcsi sugallata: az emberség. E regényben nem a háborús öldöklés, nem a harc, nem a katona a fontos, de az emberi kiszolgáltatottság, a tetű-sors lázító felmutatása. Miért lett a legnagyobb háborús regények egyike a „Grisa őrmester“? Mert itt az ember ájultsága, tehetetlensége, senki-semmi léte megrázón és felrázón de- monstrálódott a háborús gépezettel szemben. Egy ártatlan fogoly életéért, emberi igazáért itt még csak egyes emberek fognak össze: a causa-Grisa tudói és aktorai, de a plebejusi közbeszólás és segítség döntőn hiányzik, any- nyira, hogy épp az őrvezető az, aki megakadályozza, hogy az adjutáns-főhadnagy megszöktesse, megmentse, a foglyot, és amikor kérleli, a frajter lövésre kész fegyverrel áll

eléje: „Ismerjük már ezt a nótát a felelősséggel, melynek következményeit a főhadnagy úr viseli. A főhadnagy urat legrosszabb esetben egy időre kivezénylik a frontra és ott is a legcsendesebb helyre, de ránk, a legénységre a felelősség következményei kalapácsütésként hullnak ... Az Üristen bocsássa meg azok vétkét, akik bennünket tisztességes fickókat így satuba szorítanak, amíg a félelemtől nem tudunk mást csinálni, mint disznóságot“ ... Grisa parancsnoksági intrika-játszmák sakkfigurája, presztízskérdés objektuma, de a Grisa ártatlanságáért síkraszálló öreg tábornok a döntő pillanatban, a felettesével való szembeszállás aktusánál, a felismerés és az önmagához való hűség próbáján, az egyes emberért, a tetű-sorssá törpített fogolyért való kiállás pillanatában — visszatorpan: „Én, — oh egek

— porosz tábornok vagyok“ ... A militarizmus gépezete a főtől a tagokig most már könyörtelenül és akadálytalanul tehet gyilkos pontot Grisa élete után.

Grisát agyonlőtték, de élete és halála, sorsa és példázata halhatatlan lett: egy ember embertelen tetű-sorsa, halálának igazságtalansága, az érte való küszködés és szorongás semmivé törpíti az egész háborús gépezetet, győz felette és igazát mondja, tudja és éli — bennünk. És ez a fontos. A példázat igaza el- emészthetetlen, ha erkölcsi alapja a rossz ellenében kovácsolódott tanulsággá. A sor rajtunk: a megoldás, a feloldás joga és kötelessége az olvasót illeti: a háborús gépezet — okait, fegyvereit, — neki, a millióknak kell szétzúzni. Az embert csak a háború ellenében lehet megmenteni, önmagához — emberségéhez — méltóvá avatni, tetű helyett — békehordozóvá, emberfenséggé. „Vagyok, mint minden ember: „fenség“: Ady önpiedesztálja a mindenki emberségét vallja. A háború a mindenki embertelenségét valósítja. Az imperialista háború az emberemésztő legfőbb rossz, mely áldozatait még békében sem engedi el: „Sokan csak akkor fognak arra eszmélni, hogy parányi egyéniségüket teljesen eljátszották a háborúban“, mondja a verduni iskola egyik tanulságaként Arnold Zweig.

A háború eny óriás méretű kényszer-emigráció. Az ember kilép önmagából, embert-biz- tosító otthonából, emberségéből. Önmaga elől a háborús embertelenségbe kényszerül és menekül. Az imperializmus háborúja egyszerre, egy parancsra váltja ki e kényszermenekülést és használja fel a maga javára. A fasizmus bomlasztó erő, háborúja nem más, mint a bomlasztás eredményének felfogása és felhasználása: gyilkos erővé való akkumulálása. Akiben nincs meg a szocializmus, a humanizmus, tehát az antifasizmus ellenmérge, az engedelmesen és boldogan oldódik fel a háborús embertelenség véres förte- lem-mocsarában, utánam özönvíz-felelőtlenségében, és vakon, kéjjel öl. „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt nemcsak parancsra“: