Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Farkasok közt védetten

„az igazi tanu“ Radnóti Miklós maradéktalanul rögzítette a fasizmus háborújának lényeg-igazságát.

A humanizmusnak, toleranciának, az ember- ség-prcbának háborúban van egy csalhatatlan mércéje: ki mint bánik a foglyokkal. Kaffka Margit egyik 1916-os írásában („íme az ember!“), egy magyar tiszt élményét közvetíti: ütközet után orosz foglyokat számlálnak. „Egy görcsös fa alján látom kényelmesen ül egy jóképű „ellenség“, a törzsnek dűl, és nagy odaadással babrál, sodorgat egy cigarettán. Mars! — kiáltom felé már messziről gépiesen ezt az internacionális szót, melyet oly megszokottá tett a háború. De nem hallja meg mindjárt, igen el van foglalva. Most meglátott: fölemeli rám kedélyesen csúf kirgiz képét, és elvigyorodik oly örömteljesen, mind a harminckét foga kivilan. Mit örül ez nekem olyan nagyon?... akkor szájába veszi azt az összeázott cigaretta csutkát, rámutat — és folyton azzal a kedves, természetes vigyorral az én szájamra is. Azám! Az én szivarom füstöl: a fickó tüzet kért! Gyorsan és örömmel, hogy elértettem — a megszokottság régi, köteles, gépies mozdulatával veszem ki és tartom felé kétujjal a szivart. Kissé ügyetlenül, de nagy nyugalommal piszmog vele, erőlködik, szipákol, kezével ernyöz a szélnek ... s én csak tartom, tartom neki türelmesen. Eszembe se jut, hogy másképp is tehetnék“. Mi az, ami itt e kis semmiségben olyan nagyon megfog és megkap? Egy ember, egy tiszt ki nem mondott öröme, hogy ezt is lehet, hogy csak így lehet: „Eszembe se jut, hogy másképp is tehetnék“. Visszatartott szordinós emberség melege itt csap felénk, egy emberi gesztus kiélvezése a háborúban és háború ellenében: az aprólékos, szinte élvező mesélő hang, ezt egyértelműen bizonyítja. „Riadt, apró mosolyok a „nagy időkről“, glosszálja a jelenséget Kaffka Margit. Én azt írtam a margó szélére: A fogoly fölénye. Neki már jobb, neki már könnyebb: ő kizökkent a háborúból, nem pontos géprész többé, nem gyilkos és gyilkolható katona. Ez a fogoly már „csak“ ember. Rágyújthat ráérősen, tempósan, piszmogón. És mosolyoghat. A fogoly mosolya: az emberré visszazökkentség fölénye. Az első világháborúból az orsz fogoly mosoly-fogsora villan felénk. Emlékezzünk vissza: háborús özvegyeknél a gazdasági munkára kiadott orosz fogoly a világ legtermészetesebb dolgaként foglalta el az elesett magyar férj helyét. Hányan maradtak így véglegesen Magyarországban és megfordítva: hány magyar fogoly családfőként Oroszországban! Hitler alatt ilyen „fajgyalá- zásra" még csak gondolni sem lehetett. A második világháborúban a szovjet fogoly haláltáborok, irtó-lágerek objektuma lett. Tüzet adni egy orosz fogolynak; fogoly, aki egy német tiszt szivarjáról gyújt rá nyomorúságos sodrott cigarettájára: ez a helyzet, ilyen lehetőség a második világháborúban a képtelenségek netovábbja!

Az első világháborúban egy ártatlanul elítélt orosz fogoly érdekében nyíltan kiállhatott a porosz tábornok és főhadnagya, a zsidó hadbíró és az Írnokká vedlett író. Az első világháborúban Bertin szidással úszhatta meg foglyokkal való fraternizálását, Hitler és Himmler bírái és paragrafusai e bűnökre már sommás halálbüntetéssel feleltek. Aki vizet adott foglyoknak, kenyeret dugott titokban a markukba, vagy elszabotált egy büntetést: életével fizetett jócselekedetéért. Jóság, szeretet, emberség a fasizmus lényegéből adódón, halálos de- liktimokká degredálódtak. A kriminalitás főismérve az emberség lett. Hitler háborújában nem volt, nem. lehetett különbség kül- és belfog lyok között. A koncentrációs táborok egyformán büntették és fogyasztották a szovjet és lengyel, az angol és francia, a norvég, dán, belga és holland, a cseh, szlovák és olasz, a magyar, szerb és görög, a román és bolgár, a zsidó és — német foglyokat. Egyformák voltak, egyformák lettek: a fasizmus embertelensége halálos egyenletbe erőszakolta ösz- szes ellenfeleit. De a halálos szorítás anti- fasizmust erősített: emberség, szolidaritás ragyogó erkölcsi példáit.

Jákob Wassermann, a német regényíró, a huszas évek elején svédországi kőrútján előadást tartott a humanizmusról: „A humanitás főismérve a félelemnélküliség. Azt tenni, amit a belső törvény közvetlen parancsol: ehhez bátorság kell, mégha ez a cselekedet csak abban merül is ki, hogy megőrizzük emberi méltóságainkat... A rabság gyávákat teremt, és gyávaságban' és félelemben a humanizmus kiszárad, elpusztul“. Hitler az ellenkezőjét állította: „A humanizmus a félelem és a gyávaság keveréke“. Kinek van igaza? Az antifasizmus a megmondhatója, a koncentrációs tábor a tudója. Ez volt az ember tömeges rabbá-ejtésének, féreggé-kényszerítésének, az ember minden napjának, minden órájának és minden percének eddig elért embertelenségi mélyfoka. Az emberek őszi légyként hulltak és úgy égtek, mint a fatuskók, és mégis emberek maradtak és hitükben maradtak és emberségükben világító csillagként ragyogtak a legsötétebb éjszakában is. Az antifasizmus egyik legnagyobb regénytettének, Anna S e g- he r s „Hetedik kereszt"-jenek végsorai kinyilatkoztató egyszerűségükben elemésztik a haláltáborok egész borzalom-gigantikáját: „Mindannyian éreztük, hogy a külső hatalmak milyen mélyen és iszonyatosan gázolhatnak bele az ember életébe, lelke legbensejébe, de azt is éreztük, hogy a lélek mélyén lakozik valami megfoghatatlan és sérthetetlen“.

Fichte mondotta: „Ha egy jó ember elszánt és következetes, akkor erősebb, mint száz rossz ember“. A második világháborúban egy antifasiszta, száz fasisztánál nagyobb erkölcsi potenciát jelenthetett. A nyomás oly erős volt, hogy az így és itt kovácsolódó em- berségi ellenállás példadásában felülmúlhatta és elemészthette a rabtartók terrorját és