Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - LÁTÓHATÁR - Alberto Moravia: Két elbeszélés

rábeszélni, a telefonkönyvben pedig elvesztem a millió név között és sohasem találtam meg az igazit. Vagy előkelő és goromba emberekre akadtam, vagy szegényekre, avagy túl finomakra. Visszautasították a jegyeket, kereken és nyíltan megmondták, hogy csaló vagyok; néhány esetben még azzal is megfenyegettek, hogy a rendőrségre mennek. Nemsokára egészen lerongyolódtam, lyukas cipőben, ócska esőköpenyben csüggedten jártam a házakat, képtelen voltam világosan kifejezni magam, mikor az előszobában bemutatkoztam és az ügyfél megkérdezte, hogy mit akarok. Agnesina segítségéről ne is beszéljünk; többek közt nem tudott olaszul; és egyszer egy kliensnek, aki telefonált, hogy ellenőrizze, nem csaptam-e be, azt felelte: „Es mit gondol ön? Hogy csalók lennénk? Végeredményben egy hónap alatt össze-vissza egy tucat jegyet adtam el.“

A kegyelemdöfést, talán mondanom sem kell, tejtestvéremtől, a mérnöktől kaptam. Kétségbeesésemben elmentem hozzá. Hosszasan nézegette a jegyeket, majd megjegyezte, hogy az egyesület újnak látszik neki és sohasem hallott róla. Nem sok meggyőződéssel mondtam: „Hát igen, a pályaőrökről mindig megfeledkeztek, „Furcsa arckifejezéssel nézett rám, majd így szólt: „Sera- fino, figyelmeztettelek, hogy válassz szakmát. Nem tetted meg. Sajnálom, de ez csalás és kénytelen vagyok feljelenteni téged.“

Elsápadtam, mint egy halott, körülnéztem a rideg és sivár dolgozószobában, ahol az asztalok tele voltak táblázatokkal és papirosokkal, körzőkkel meg kínai tussal; arra gondoltam, hogy ő megtalálta a szakmáját, Guidobaldi is megtalálta és mindazok, akik egyféle meghatározott munkát végeznek, mint ő, vagy egyféle meghatározott csalást, mint Guidobaldi, és mindig szerencsésen megúszták, mert szakmájuk van, de nekem nincs szakmám, csupán két karomt mint Agnesinának, aki ugyancsak semmit sem tud csinálni, még egy spaghettit sem tud megfőzni, és egy szobát kisöpörni; arra gondoltam, hogy nekem már befellegzett és mivel elgyengültem az éhségtől, elájultam és elterültem a földön ott, ahol álltam. Mikor magamhoz tértem, a tejtestvérem így szólt hozzám: „Ez egyszer futni hagylak. .. és nesze ezer líra... de többé látni sem akarlak“. Egyenesen a Tevere partjára mentem és a folyóba dobtam az összes jegyet.

Aztán feleségül vetem Agnesinát, az asszony természetesen másállapotban van, és a Porta Portese-n túl lakunk egy barakkban. Agnesina napszámba jár ruhát mosni; én meg hervadt virágcsokrokat árúsítok a vendéglők előtt. Szaladok az emberek után virágcsokorral kezemben. Sőt megragadom őket a karjuknál és fenyegető hangon azt mondom: „Vegye meg, éhes vagyok.“ Egyesek idegesen ellökik a kezemet, mondván: „Ugyan, eredj dolgozni, te csavargó“. Ilyenkor azt szeretném válaszolni: „Nincs szakmám, ez az egyedüli munka, amit csinálni tudok“. De tudják mi a történet vége? Egy asszony, akit másnap ibolyacsokrot lobogtatva megpróbáltam könyörületre bírni, így szólt: „Semmi könyörület... de nehogy azt hidd, hogy nem gondolok a szegényekre ... ezt fizettem ki épp ma reggel“ s az orrom alá dugott néhány jegyet és hozzáfűzte: „Az árvákat és az özvegyeket szívesen segítem, de nem egy ilyen erős, felnőtt fiatalembert.“ A jegyeket valahogy ismerősöknek találtam és kértem az asszonyt, hogy mutasson meg egyet: valóban úgy volt, ahogy az özvegyek és árvák hallatára képzeltem, Guidobaldi neve ott díszelgett a jegy közepén, alatta, amint rendesen, az állt, hogy ez és ez az egyesület itt és itt, ekkor és ekkor jótékonycélú sorsjátékot rendez. Mondtam az asszonynak: „Nagyszerű, jól ismerem azt a csaló Guidobaldit.“ Erre ő: „Te csúf csavargó, hogy mersz rosszat mondani arról a derék emberről ? . .. Pusztulj innen, mert mindjárt rendőrt hívok!“

Matejka Mária fordításai