Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - LÁTÓHATÁR - Ilja Erenburg: Picasso

rajzírókat is sokszor tévútra vezetik ezek a váratlan belső fordulatok, s közben megfeledkeznek az ember jelleméről. Előfordul ez olyan írásokban is, amelyek e- gyes költőkkel vagy festőkkel foglalkoznak: Majakovszkij futurista időszaka, Biok nyekraszovi periódusa, Manet spanyol korszaka, Cezanne impresszionista periódusa. Picasso művét is megpróbálják így szétskatulyázni. Az ember azt hinné, mi sem könnyebb ennél: minden két-három évben meglepte és meglepi a kritikusokat valami festői felfedezéssel. A kutatók sok mindenféle „időszakot“ próbálnak kicövekelni művében — kék, rózsaszín, néger, kubista, Ingres-i, pompeji, stb. periódusokat. A hiba csak az, hogy Picasso egyszerre se szó, se beszéd, szétkúszálja ezeket az állítólagos belső határokat, és az egymásra il- lesztgetett periódusokat halomra dönti. Majakovszkij 1922-ben meglátogatta műtermében Picassót és megnyugtatta barátait: ne féljetek, Picasso nem tér vissza a klasszicizmushoz. A fiatal Majakovszkij is csodálkozott, hogy Picasso művészetében nem talált semmiféle „periódusokat“. Jómaga úgy vélte, hogy az olyan költő, aki „lépcsős“ verseket ír, nem találhat örömet a szonetban. Picassót pedig nem érdeklik az esztétikai koncepciók. Nem találkoztam még emberrel, aki olyan gyorsan változnék, s ugyanakkor annyira állandó és magához hű lenne, mint ő. Amikor utoljára nála jártam — 1958-ban Cannes-ban — egyre az járt a fejemben: az egész világ annyira megváltozott, hogy rá sem lehet ismerni, jómagam nem értem meg a saját múltamat, Picasso meg ugyanolyan, mint negyvenöt éve volt! Ugyanakkor azt is el kellett ismernem, hogy nála gyorsabban nem fejlődött, nem haladt előre senki.

Ezért olyan nehéz beszélni Picassóról: bármit mondasz róla, igaz is, meg nem is. Különböző országokban a bíróságok nagyjából egyforma módon esketik meg a tanúkat. Előbb azt kívánják, hogy ne mondjanak mást, „csak az igazságot“, s később szinte lehetetlen feladat elé állítják őket, azt követelve tőlük, hogy vallják „ a teljes igazságot“. Ha elkövetett bűncselekményről van szó, a szemtanú természetesen könnyen megmondhatja a „teljes i- gazságot“, mihelyt azonban az ügyész vagy a védő firtatja, miért bűnözött a vádlott, már kissé sokat kívánnak a tanútól — elvégre szegény se nem Shakespeare, se nem Stendhal, és nem is Tolsztoj. Egyes könyvekben azt olvashatjuk, hogy Picasso élete és műve csupa ellentmondás. Ez semmit sem magyaráz meg. Ha hollandiai útikönyvet írsz, könnyen elmondhatod, milyen ebben országban a táj és az éghajlat; zöldellő síkságok, csatornák, nem nagyon meleg, esős nyár, enyhe tél. De ha azt kérdik, milyen a táj arculata a Szovjetunióban, milyen ott az éghajlat, nem válaszolhatsz néhány szóval. Micsoda „ellentmondások“ vannak a kaukázusi hegyek és az északi tundra, a Krimi- félszigeten termő őszibarackok és a kamcsatkai égerbozót között! Vannak nagy országok. Vannak nagy emberek is. A bonyolultság és a sokrétűség mindig elletmondásoknak látszik az olyanok szemében, akik hozzá - szoktak a mindennapi mércékhez.

Amikor összeismerkedtem Picassóval, egyszerre megértettem, jobban mondva megéreztem, hogy nagy emberrel állok szemben. Kevéssel a háború kitörése előtt történt, 1914 tavaszán. A „Rotonde“-ban ültem Max Jacobbal, Picasso odajött az asztalunkhoz és mellénk ült. Max Jacob beszélni kezdett neki rólam. Picasso hallgatta, majd megjegyezte, hogy szereti a költőket és szereti az oroszokat. Nem tudtam, komolyan beszél-e vagy ez csak amolyan udvariassági frázis. (Mondtam már, hogy Picasso legjobb barátai költők voltak; az oroszokat valóban szerette, gyakran mondta nekem, hogy hasonlítanak a spanyolokhoz.) Azon a tavaszon árverésen adták el néhány fiatal festő képeit, s Picasso egyik, a „rózsaszín időszakból“ származó nagy vászna óriási pénzért kelt el, ha jól emlékszem, tízezer frankot fizettek érte. Picasso egy csapásra híres lett.

1915 elején, egy hideg téli napon Picasso meghívott a műtermébe, amely nem messze volt a Rotonde-tól. Ablakai a mon- parnasse-i temetőre nyíltak. A párizsi temetők nem olyan poétikusak, mint az oroszországiak vagy angliaiak, amolyan absztrakt városok, nyílegyenes utcákkal, kriptákkal és sírkövekkel. A műtermében mozdulni is alig lehetett; mindenfelé kész vásznak, kartonok, bádogok, drótok, fadarabok hevertek. A sarokban halomnyi festékes tubus; boltban sem láttam any- nyit. Picasso elmagyarázta, hogy régebben gyakran nem volt elég pénze festékre, most aztán, hogy sikerült eladnia néhány vásznát, elhatározta, hogy „egy életre“ ellátja magát festékkel. Láttam, hogy köröskörül tarkára festette a falat, egy ócska széket, szivaros dobozokat; Picasso