Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - LÁTÓHATÁR - Ilja Erenburg: Picasso

bevallotta, hogy néha képtelen elviselni maga körül a festetten sikokkat. Hallatlan extázisban dolgozott. Más művészeknél az alkotás hónapjai sivár és üres időszakok követik, amikor a költő vagy festő Puskin szavaival élve „rideg álmát éli“; Picasso azonban végigdolgozta egész életét, s változatlan extázissal dolgozik ma is. A riportereket és fényképészeket érdeklő mindenféle különcségek nem jelentik Picasso életét, csupán a pihenés perceit.

Megkérdeztem tőle, mire kell neki a bádog; azt felelte, valamit akar csinálni belőle de még nem tudja, mit. Ügy hiszem, nem létezik olyan anyag, amellyel ne dolgozott volna. Egész életében tanult: szerelmese a mesterségének. Negyven éves korában egy spanyol kisiparostól, Julio Gonzalestól megtanulta, hogyan kell megmunkálni a vaslemezeket; hatvan éves korában a kőnyomat titkaival ismerkedett meg, hetven éves fejjel pedig megtanulta a fazekas mesterséget.

A műtermében többek között láttam egy néger szobrot és Rousseau-nak, a híres fináncnak egy nagy vásznát, akinek festményei ma világszerte a múzeumok díszei. Rousseau képe világkonferenciát ábrázol. Picasso elmagyarázta, hogy a néger szobrászok a fej, a test, a kezek arányait nem azért változtatják, mintha nem látnák az embert, s nem is azért, mintha nem értenének mesterségükhöz, egyszerűen másként értelmezik az arányokat, más a fogalmuk róla, ahogyan a japán művészeknek is más a távlati meglátásuk. „Azt hiszed, Rousseau, a finánc sohasem látott klasszikus festményeket ? Hisz gyakran járt a Louvre-ba. De másként akart dolgozni...“ Picasso értette meg elsőnek, hogy korunk egyenességet, közvetlenséget és erőt kíván.

Harmincnégy éves volt akkor, de fiata- labbnak látszott; a szeme eleven, szénfekete, tekintete átható, a haja is fekete, s a keze asszonyosan kicsi. Gyakran üldögélt a Rotonde-ban komoran és szótlanul; máskor jókedve kerekedett, ilyenkor tréfálkozott barátaival, ugratta őket. Nyugtalanság áradt belőle, — de engem éppen ez nyugtatott meg: valahányszor nem és velem történik, nem egyedülálló eset, nem betegség, hanem kortünet. Mondtam már, hogy néha valósággal rajongtam Picasso megsemmisítő erejéért; ilyennek ismertem és szerettem meg őt az első világháború éveiben.

Mennyire kezdetlegesek, tudatlanok vagy lelkiismeretlenek azok, akik nagy

és nehéz művészi útkeresését azzal intézik el, hogy csupán eredetiskedést, a „polgár megbotránkoztatásának vágyát“,’ kü- lűnféle izmusok majmolását látják benne! Nem egyszer mondta, nevetségesnek találja, ha azt írják róla, hogy „új formákat keres“. „Csak egy valamit keresek — annak a kifejezését, amit mondani akarok. Az új formákat nem keresem, hanem találom...“ Elmagyarázta, hogy valahányszor munkához lát, még nem tudja, kubista lesz-e a festmény vagy ízig-vérig realista

— erről a modell és a művész lelkiállapota dönt.

Vallorisban egyszer egy szép, fiatal amerikai nő ült modellt Picassónak. Néhány tucat vázlatot készített, azután olajjal megfestette a képet. Az első festményen az amerikai nő olyan, amilyennek környezete látja; a realizmus legortodo- xabb híve sem vethetne semmit a művész szemére. Aztán Picasso fokozatosan felbontotta az arcot. Nyilván nemcsak a modell angyali külsejét látta, hanem felfedezte és tanulmányozni kezdte a jellemét eláruló vonásokat is. „De hisz ez disznó kubusokban“, szellemeskedett fülem hallatára a kiállítás egyik látogatója az amerikai nő tizedik arcképe láttán, nem is sejtette, hogy a gyönyörű női portré, amely kevéssel előbb elragadtatott árado- zást váltott ki belőle, tulajdonképpen a „kubista disznó“ első képmása volt.

1948-ban a boroszlói békekongresszus után együtt jártunk Varsóban. Picasso ceruzával megrajzolta az arcképemet; a régi Bristol szálló egyik szobájában ültem neki. Mikor Pablo kezében megállt a ceruza, csodálkozva megkérdeztem: „Máris?“ Ügy éreztem, túl gyorsan készült el a rajz. Picasso elnevette magát: „De hisz már negyven esztendeje ismerlek...“ A Picasso rajzolta arckép nemcsak rendkívül hasonlít rám (jobban mondva én hasonlítok a képemhez), de ugyanakkor nézetem szerint lélektanilag is rendkívül kifejező. Picasso minden arcképe megmutatja (néha leleplezi) a modell belső világát. Egyszer régen, amikor bevallottam neki az impresszionisták iránt érzett szerelmemet. Picasso így felelt: „Olyannak akarták ábrázolni a világot, amilyennek látták. Engem ez nem csábít. Én olyannak akarom ábrázolni a világot, amilyennek képzelem...“

Ha az ember elgondolkozik Picasso egész művén, világosan látja, mennyire