Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - LÁTÓHATÁR - Ilja Erenburg: Picasso

nem ezért nehéz Picassóról írnom; hisz mint bármelyik íróval, velem is hányszor megesett, hogy olyasmit akartam megírni, amiről jól tudtam, hogy rég elmondták már. Nem is arról van szó, amit annyiszor hangoztatnak, hogy nehezebb leírni az egyszerű őszi esőt, mint egy lökhajtásos repülőgép rajtját; hisz ebben a könyvben gyakran igyekszem mesélni olyasmiről, amit előttem már nem egyszer, s bizony jobban is leírtak. A nehézség másban van

— magában Picassóban.

Egy nagy festő mondta egyszer: „Picasso géniusz, de nem gyönyörködik az életben, pedig a festészet hitvallása az élet! Ez igaz, ahogyan igaz az is, hogy Picasso szenvedélyesen szereti az embereket, a természetet, a életet, és soha nem hagyta el őt a kamasz kíváncsisága; sok vászna nemcsak az élet szépségéről beszél, hanem megfogható melegéről, ízéről, szagáról is. Az emberek, akik Picassóról írnak, rendszerint megjegyzik, hogy igyekszik részeire boncolni, visszájára fordítani az egész látható világot, a természetet és az erkölcsöt, kizsigerelni mindent, ami létezik; egyesek ebben látják erejét, forradalmiságát, mások viszont sajnálkozva vagy háborogva beszélnek „pusztító szelleméről“. (Amikor a negyvenes évek végén olvastam egyes kritikusaink elítélő ítéletét Picassóról, megütköztem azon, hogy véleményük — természetesen anélkül, hogy akarták volna — megegyezik Churchill és Trumann nézeteivel, akik — az egyik műkedvelő festő, a másik műkedvelő muzsikus létére — pálcát törtek a rebellis Picasso fölött.) Életemben nem egyszer éreztem Picasso megsemmisítő erejét, sőt voltak időszakok, amikor csakis ezt az erőt éreztem, örültem neki és ihletet merítettem belőle. De ez a magam életének története, nem Picassóé. (Ma Picasso egyes festményeit elviselhetetleneknek érzem: nem érem fel ésszel, hogyan csúfította el annyira egy szép asszony arcát.) De jogos-e pusztító szelleműnek mondani azt az embert, akit az alkotás vágya, a művészet vezet, aki több mint hatvan esztendeje egyre csak épít és teremt, aki becsületesen a kommunisták mellé állt, s nem választotta a művész számára sokkal köny- nyebb anarchizmust, közönyösséget vagy szkepszist? Elmondhatjuk — s alighanem ez az igazság —, hogy Picasso műtermében éled fel, ingerli a különféle „műítészek“ esztétikai analfabetizmusa, többre tartja a magányt a közéleti tevékenységnél. De ugyanakkor nem feledkezhetünk meg szenvedélyes állásfoglalásáról a spanyol háború

éveiben, békegalambjáról, részvételéről a békevédők mozgalmában, nem feledkezhetünk meg pártigazolványáról, plakátjairól, a „Humanitében“ megjelent rajzairól és még sok másról.

A montmartrei időszakban („Bateau- Lavoir“), amelynek már nem voltam tanúja, és a Rotonde idején, amelyről már szóltam, mindketten fiatalok voltunk, fe- negyerekeskedtünk és ki-kirúgtunk a hámból. De Picasso nyolcvan éves korig is megőrizte tréfás és játékos kedvét. Még ma is képes meztelenül oda állni a fotográfusok elé, bolonddá tartja az őt meglátogató felfuvalkodott méltóságokat és bikaviadalokra jár. Van egy sorozat litográfiája, az a címe „A festő és modelljei.“ A festő néha az öreg Rubensra, néha Ma- tissera emlékeztet; Velasquez és más régi mesterek alakjai vagy meztelen nők állnak modellt neki; gyakran láthatunk köztük egy fiatal bohócot, aki szerfelett hasonlít Picassóra (bolonddá teszi magát, s biztosan büszke is rá). Rajta kívül senki sem tudhatja, hol végződik a tréfa, az ugratás; megdöbbentően komoly képpel tud csúfolódni, a komoly dolgokat pedig úgy mondja el, hogy mindenki bolondságnak véli.

Gyakran kérdik tőlem, hogyan ejtik ki helyesen Picasso nevét — a hangsúly az utolsó vagy az utolsóelőtti szótagra kerül-e vagyis francia-e a művész vagy spanyol? Kétségtelenül spanyol — külsejében és jellemében, könyörtelen realizmusában, szenvedélyességében, csontig-velőig ható, irgalmatlan iróniájában egyaránt. A spanyolországi polgárháború mélységes megrázkódtatást jelentett számára; „Guernica“ korunknak talán legjelentősebb festménye. Picasso műtermében, a Saint- Augustin utcában gyakran találkoztam spanyol emigránsokkal. Pablo soha semmit sem tud megtagadni a spanyoloktól. Ez mind igaz — de van még valami, ami gondolkodóba ejt. Miért élte le önként egész életét Franciaországban? Miért látott és lát óriást Cezanne-ban? Miért volt három legjobb barátja három francia költő — Guillaume Apollinaire, Max Jacob és Paul Éluard? Nem, Picasso elválaszthatatlan Franciaországtól.

Vannak emberek, akik időnként gyökeresen megváltoznak, s az ilyen változások megkönnyítik, hogy beszéljünk róluk. Életük bővelkedik a „cselekményt előbbre vivő bonyodalmakban“, amelyek annyira csábítják a kezdő drámaírókat. Az élet