Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - LÁTÓHATÁR - Egy lépés előre a lengyel irodalomban
cát. A dadaistákat jobban érdekli a gesztus, mint maga a mű és önkifejezésük kedvenc módszere a botrány. A dadaisták lázadásától a forradalomig vivő átmenet problémáját a szürrealisták vetették fel. 1925 körül a politika felé fordultak, két évvel később Aragon, Éluard, Breton, Peret belépett a kommunista pártba. A szürrealisták és a párt közötti, valamint a szürrealisták egymásközti ellentétei gyorsan bekövetkeztek. Breton és Éluard 1933-ban kilépett a kommunista pártból. Helytelen volna azt állítani, hogy az avantgarde objektív funkciója mindig a realizmus rombolása lett volna. A modern művészet számos kiváló alkotását az avantgarde tapasztalatai szülték: Majakovszkij nagy versei a futurizmus poétikai technikája nélkül, Picasso Guernica-ja a kubizmus, az expresszio- nizmus vagy a szürrealizmus nélkül, Brecht művei az expre'sszionizmus nélkül el sem képzelhetők. Az expresszionizmus, a kubizmus és a szyrrealizmus áldásosán befolyásolta a mexikói festészetet és a szürrealizmusból született a jelenkor legjobb költészetének egy része. A Szovjetunióban a 20 — 30 években a legelterjedtebb politikai és pedagógiai mani- fesztumokat a dadaizmus fotomontázs-techni- kájával állították össze. Avantgardistának lenni tehát P. Klee, a festő szavaival élve, azt jelenti: Megtalálni a népet! * * * A számos felszólaló közül itt csak kettőről teszünk említést. Ranuccio Bianchi-Bandinelli szerint az avantgarde-ot a valóságban a burzsoázia fogadta el és egyes képviselőinek többé-kevésbé proklamált marxizmusa (tisztázatlan, elsősorban szentimentális marxizmus) ellenére továbbra is megmarad a burzsoázia keblében, ún. elit-kultúra, tehát csak egy kisebb csoporté. Az avantgarde kultúrája sohasem ereszkedik le a néptömegekhez. Tehát már ezért is dekadens jellegű. Eugenio ‘Rizzi ezzel szemben azt ajánlja, hogy komolyabban kell foglalkozni a problémával és hasznosítani kell az avantgarde pozitív értékeit. Hangsúlyozza, hogy pl. az expresszionizmus erős visszhangra talált a nép rétegeiben. Napjaink avantgarde-ja azonban a szocialista realizmus. Mindent meg kell tenni, hogy ez az állítás határozott jelleget öltsön és megszabaduljon minden homályosságtól. MM—M— ©••••• EGY LÉPÉS ELŐRE A LENGYEL IRODALOMBAN A Lengyel írók Szövetségének legutóbbi, 1959 decemberében megtartott kongreszusa sajtónkban csak kevés visszhangra talált, bár lényegében különbözik az utóbbi esztendők lengyel írókongresszusaitól. Ezen a kongresszuson válaszoltak az írók a Lengyel Egyesült Munkáspárt III. kongresszusán elhangzott bírálatra, s hasonló módon igyekeztek megoldani problémáikat és konfliktusaikat, mint a csehszlovákiai írók tették a tavaly márciusban lezajlott országos értekezleten. 1956 óta a Lengyel írószövetség évi kongresszusai nem játszottak ilyen szerepet az irodalom ügyének előbbrevitelében. 1956-ban, a VII. írókongresszuson sommásan elítélték az elmúlt hat esztendő irodalmát, s a szocialista realizmust mint a művészet dogmatikus adminisztrálásának eszközét bélyegezték meg. Erre a kongresszusra az intellektuális ingadozás és zavar nyomta rá bélyegét, a Lengyel írószövetség vezetőségét „megtisztították“ a kommunistáktól és élére Antoni Slonimskit, a régi liberális angol iskolához tartozó költőt és közírót állították. Vezetése alatt az írószövetség amolyan szindikátussá, érdekvédelmi szakmai szervezetté fajult. Egyre inkább lábra- kaptak benne a leplezetlenül szocialista ellenes irányzatok. Ezt igazolta az 1957-ik évi poznani és az 1958-as boroszlói (wróclawi) kongresz- szus. A Lengyel Egyesült Munkáspárt tavalyi III. kongresszusán élesen bírálta az írószövetség vezetőségében megnyilvánuló revizionista és polgári liberalista törekvéseket, valamint a baloldali irodalmi és kulturális dolgozók hibáit, akik megrekedtek a már elítélt és jóvátett dogmatikus kultúrpolitikai balfogások bírálatánál és nem fordultak szembe a fő ellenséggel — a polgári ideológia és a vallási előítéletek befolyásával. A pártkongresszus igaz műveket követelt az íróktól, amelyeket nem lehet azonosítani a rózsaszínre lakkozással, s elítélte a mindent fekete szemüvegen keresztül látó szocialistaellenes irodalmat. 1958 folyamán, különösen pedig 1959-ben a lengyel írók körében egyre inkább erőre kapott az a törekvés, hogy végetvessenek a fennálló természetellenes helyzetnek, amelyben az irodalom elszigetelődik az élettől, az ország előrefelé mutató fejlődésétől Megnőtt a
