Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Szőke József: Az utolsó viziember
szétfoszlanak. Bukfencet dobnak egymás hátán, kergetik a napot és eltűnnek a fényes magasság finom kékségében. Te is —■ keresed, hajszolod az élet tisztaságát, összeölelkezel a boldogsággal és melegszel a jóság fényénél. Görnyedve gubbasztanak a folyópart öreg fűzei, fésülik hajukkal a tovasikló szürke habokat. Felkeresed a régi itatókat. Némelynek ezüst homokját elhordta már a víz. Most csendesek, árvák, néptelenek. Nem heverész bennük a lustán kérődző jószág, nem lubickol senki a rejtelmes habokban. Lelógatod lábad a magas agyagpartról, alattad örvénylik a folyó, árnyékod imbolyogva táncol apró hullámain. Hányszor dobált meg téged is az élet! Dobáltak hullámai, de le nem tepertek. Hol pásztor voltam, most fájón hasít belém minden emlék. Búcsúzok és ismer- kedek. Egy év múlva gépek marnak bele a part hátába, kidöntik a korhadó füzeket és egyenesre vonják a görnyedő folyó derekát. Gátak közé szorítják a vizet s többé onnan ember engedelme nélkül ki nem lép. Biztatón rámmosolyog a bokrok pirosló bogyója, táncoltatja levelét az ezüstnyárfa. Körülöttem nevet a tárulkozó élet, s szelíd hullámával ring a szélben az egész határ. Heverészek a zöld árnyékban. Mellettem méhek döngicsélnek, csókolóznak a lóhere lila virágával, gyűjtik a mézet, mint mi, emberek az örömet. Neked áldozom ma, ősi nyugalom! Hiszen a sasok is megpihennek... Fázósan megborzongok. A fű, az erdő, a bokrok, mind sötétbe borultak. Az égen kormos felhők lógtak. Itt a vihar! Gyorsan menedéket, amott a füzek közt, mintha kunyhó deszkái fehérlenének. Még néhány lépés és elérem. Végre bent vagyok az ásító sötétben. — Brrr! Micsoda eső! Lerázom magamról a hűvös cseppeket. Szemem tétován körülfut a csupasz deszkafalakon. Ijedten megremegek. Hátul a sarokban ember gubbaszt. Rövidszárú pipájából csípős füstöt ereget. Rám se hederít. — Csak úgy szakad! — mondom köszönés helyett és hátra simítom vizes hajamat. Nem szól. Látom, nincs beszélő kedvében. Odakünn eső paskolja a folyót, locsolja a földeket. Jó ilyenkor elmerengeni, magunk elé lesni a semmibe. Hallgatunk. Itt-ott a tetőn keresztül csöpögni kezd a víz a padlón porló falevélre. Cigarettát kotrok elő, de a gyufámnak búcsút mondhatok. Elázott mind egy szálig. — Van gyufája? — töröm meg a ránkboruló csendet. Szó nélkül nyújtja a dobozt, csak a fejével biccent. Most a füst függönyén át jobban szemügyre veszem. Nem sokat láthatok. Arcát eltakarja a pipára fonódó nagy, bütykös keze, kalapjának lekókadt karimája. Válla görnyedten előrelóg, könyöke a térdén pihen. Lábán magasszárú gumicsizma, előtte ásító bádogvödör, mögötte fehér lapátnyél világít. — Mégse halász — állapítom meg magamban és csendesen szólongatni kezdem. — Idevalósi? Rábólint, de fel se néz. — Itt lakik? — Homokot szedek. — Építkeznek ?
