Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - Szőke József: Az utolsó viziember

— A fiam.

— Hát a kunyhó kié?

— A vízi emberé volt.

— Itt lakott ?.

— Ő szedte a homokot.

— Honnan jött ide?

— Innentű’, a falubú’.

— Nem volt senkije?

— Nehéz azt megmondani. Azt mondják, hogy a háborúban szerezte...

— Mit?

— Hát a hibbadtsáqot.

— itt élt, egyedül?

— Egyedül.

— Érdekes.

— Meghiszem — jegyezte meg és a deszkafalhoz kopogtatva kiverte pipájából a hamut.

—' Ilyesmit még nem hallottam.

— Meghiszem azt. Négy évig volt fogságban.

— Ott szerezte?

— Hát, nem egészen. Még a fronton megtudta, hogy a felesége itthon kilépett a hámból. A csendőrtől gyereke is született, aztán hogy megsebesült és fogságba esett, valami erdészhez került az Uralon túlra. Az meg olyan ember volt, hogy néha egy hónapig se látták. Csak jött, felakasztotta száradni a friss bőröket, lovat cserélt és megint nekivágott a rengetegnek. Ő meg maradt, egymagában. Összetákolt valami kalyibát, abban lakott. Ennivalója volt, mert a kamra nyitva állott előtte, no meg maga is fogott magának vadat friss eledelre. De a házba be nem ment, pedig nem volt kulcsra zárva.

Volt nyolc lova, azokat gondozta. Oszt csak éldegélt egymagában. Az erdész nem lehetett rossz ember, mert még ide is irkáit neki jó ideig. Hogy aztán a sérülése miatt lett olyan magának való ütődött, avagy ott az egyedüllétben vált azzá, azt már én nem tudom. Elég az hozzá, hogy még beszélni is elfelejtett.

Ott volt három évet. Talán haza se jön a szerencsétlen, ha nem küldik. De elküldték. Itthon be se ment a házba, rögtön az istállóba telepedett. Nem szólt az senkihez, a feleségéhez se egy árva szót. Mása meg nem volt. Egész nap bolyongott. Legtöbbször errefelé a folyóparton látták ténferegni. Hogy mit evett, senki se tudja. Csak aludni járt haza, az istállóba.

Aztán egyszer eltűnt. Keresték, hiába. Nem találták. Egyszer aztán a csősz akadt rá itt, ezen a helyen. A bozótban kunyhót font magának, betapasztotta és a tetejére száraz füvet hordott.

Kijött hozzá a felesége, hogy hazahívja, de szóba se állt vele. Csendőrt hoztak rá, hogy hazacipeljék, de beugrott előle a vízbe, átúszott a túlsó partra és eltűnt az erdőben. Aztán többé nem zaklatták. Nem ártott senkinek, élte a maga elhagyatott keserves életét. Halászott, vadat fogott, ehető bogyót, gyökeret gyűjtött, azt rágcsálta, eszegette. Lassanként mindenki megfeledkezett róla. Bolondnak tartottuk...

Ötvenben, ahogy megalakult az EFSZ, nagy építkezésbe fogtunk. Kellett a kavics, a homok az új istállók, a magtár építéséhez. Innen szedtük a mederből.