Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Útinapló
a keréknyomban, míg ki nem érek egy dombra, ahol egy árva elevátor jelzi a falu közelségét. Elevátor a Bábakőn! Talán a falut szeretnék kiemelni vele a gödörből? De nyoma sincs emberi láb nyomainak az elevátor közelében. Vajon hol kereshetik most ezt az okos kazalrakó gépet? Mert bizonyára keresik. Az évvégi számadásnál kitűnhetett, hogy hiányzik. Hiszen pár nappal ezelőtt Berzetén is arról beszéltek, hogy milyen fontos az évi leltár. Itt, Kecsőn nem lehet más a szándék. Gondolom, beszólok majd a szövetkezet embereihez, hol találhatják meg a hiányzó elevátort. Ezt gondolom, mikor újabb jeleken veszek észre, bizonyságul, hogy lakott hely felé közeledek. Csurgatott zab az ösvényen. Ugrándozó pipiskék szemelgetik. Ne siessetek, ég madarai! Hogyan talál haza Jancsi és Juliska, akiket a gonosz mostoha bíztatására édesapjuk az erdőre vitt. Ők szórhatták el a zabszemeket, útjelzőnek. Megjárja a két szegény gyerek. Miért is nem szórtak kavicsot, mint a mesében, hiszen abból több lehet Kecsőn, mint zabból. Az ég madarai sem szemelgetnék fel és én sem csodálkoznám a pazarló termésen, hogy nicsak, máshol hét lakattal őrzik a szövetkezetek, itt meg az utat is ezzel hintik, mintha zabszentelésre készülődne Kecső népe. Már bánom is, hogy elkiabáltam a titkot. Ki tudja, milyen szándékkal tette, aki tette. Valaminek csak kell mutatni az irányt, hogy hol a falu! Rálépek hát én is a zabútra, megkerülök egy elhagyott homokbányát és máris látom a szálló füstöt, nemsokára a kéményeket és egy darabot a faluból Szó- szerint darabot, egy fél karéjt. A cipószerű domb innenső oldalát megszórva házakkal meg a völgy egy részét az új sorral, fölötte a szánkázó lejtőt, sivalkodó gyerekekkel. No, ezek közül egy sem veszett az erdőben. Van már kivel megbeszélni, kit, hol találok. Odatartok egyenest és a lejtő alján várom a lecsúszó gyerekeket. Várom míg leérnek, közrefognak, ők is várnak, szótlanul. Még ilyesmi sem történt velem, hogy bizalmatlanul méregessenek. Nem gondolják tán, hogy csempész vagyok, hiszen azok az idők régen elmúltak itt a határ mentén. Akár így van, akár úgy, de nem szól egyik sem. Én köszönök hát illemtudóan, és fogadják is becsülettel. Igazuk is lehet. Ők otthon vannak és úgy is viselkednek: kíváncsian várva, hogy előhozakodjam jövetelem céljával. Hiszen nem járkálnak csak úgy potyára az emberek, még inkább nem Kecsőre. Mindennek oka van, annak is, hogy sorra kérdezem a gyerekeket, mindjárt a szélről egy szeplős orrú kislányt, aki csillagvirágszemeit nagyra nyitva mondja a válaszokat. így tudom meg, hogy Kubik Ilonka ötödikes tanulónak fafaragó az édesapja, ő pedig a számtant szereti a legjobban. Lőrincz Sándor hatodikos, jómaga sem tudja, mit szeret. De Tóth Zoltán már határozottabb, pedig csak negyedikes: — Édesapám fafaragó, tán én is az leszek. Majd újra egy negyedikes mondja a nevét: Örvös Márton. A gombaszögi fatelepet látom hirtelen magam előtt, és Örvös Mártont, amint egyenletesen hajol előre, majd meg hátralendül, hogy maqafelé húzza a fénves vonókést: előre, hátra. Repül a fa kérge, hol jobbra, hol balra. Sikolt az acél kés éle egy-egy görcsös csomóban, hogy a kemény munka értelme a kis Marci
