Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Szőke József: Az utolsó viziember
Szabó Gyula metszete Szőke József Az utolsó viziember Halvány fény, kihunyó csillagok kék fátyla lengett a falu fölött. Túl a fákon már pirosodott az ég karimája. Nekivágtam a széles mezőnek. Húztak ifjúságom titkos búvóhelyei, a bodros- fürtű erdő, a távolban kanyargó folyó partja, hol nagy fűzfák szunyókálnak álmosan és szép kerek fejükkel ráhajolnak a vízre. Lábam zöld sávokat vont a harmattól hamvas fűben, fejem felett kiáltozó bíbicek íveltek riadtan. Belestem a réten kotló bokrok alá. Lombjuk alatt a magasra nőtt száraz fűben apró folyosókat, széles utakat tapostak a búvó fogolyseregek, magányosan kujtorgó nyulak. Dobogó szívvel barangoltam az erdő hűs árnyékában, a keskeny csapásokon, hol titokzatos csend fojtogatja a lelket. Körülötted szendereg s hallgat minden. Lábad zaját felfogja a vastagra gyűlt avar, csak a szél borzolja néha a magasra nőtt fákat. Álombéli képek, kedves élmények ébrednek lelkedben, szíved lázasan nekiiramodik, riadtan elhallgat — elvonul előtted egész ifjúságod, ezernyi emlék rohan peregve lelked légtiszta vászonán. Leheversz a selymes fű pázsitjára,, magadba szívod a földszagú nedvességet és ismerkedel az égre terített bárányfelhők abroszával. Bujkálnak, futkosnak és
