Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: A nagy érettségi

sorsát írjam meg, hanem sokkal inkább azt, ami sok ezer társammal közös élmény volt és közös emlék lett... Az én életemben is, kortársaim életében is — tehát ebben a 'könyvben is — garmadával hever a regénytéma. Mégsem regényt készülök írni. Élményeimet természetesen beleszőve, a századdal egyidős ifjúság lényegében közös élményeire, vergődéseire és útkeresésére is szeretnék emlékezni. És ezeket az emlékeket nem is akarom irodalmilag „megemelni“, sem életrajzi novellákká cizellálni, jóllehet ezek az élmények magúktól kínálják ezt az írói megoldást. Mással próbálkozom: ifjúságunk első nagy történelmi emlékeiről szeretnék őszintén, szépítgetés és utólagos okosságok nélkül írni... Társa és tanúja voltam a kornak, amely tettre robbantotta bennünk, akkori fiatalokban nagy eszményeinket: a hazaszere- tetet, a szabadságvágyat és a cselekvő emberségesség igényét. Átadom a szót egy ilyen fiatalembernek. Aki én is voltam. Emlékezzék, és mondja el hívő módján, őszintén, de egyszerűen és cicoma nélkül, mit élt át. Az író nem fogja szépíteni. Sem szép irállyal, sem érdemében.“

Ehhez az emberileg nagyon szép és erkölcsös művészi indokláshoz nem kell sok kommentárt fűzni. A dicső 133 nap eseményeiben cselekvőleg is részes író a „sok ezer társsal közös élményeit“ nem akarta egymaga számára kisajátítani; saját szerény, de lelkes szerepét nem óhajtotta egy regény igényeinek megfelelően felnagyítani. A regényhős szerepéről lemondott tehát, de az első személyben való mesélésnek az emlékvilág érzelmi telítettségétől kikényszerített módját nem háríthatta el. Olyan műfajt választott tehát, amely az egyéni és közösségi sors alakulását összefonottan, történeti értékű hitelességgel és a regényt megközelítő művészettel tudja ábrábolni. Ez a műfaj a művészi emlékirat, amelynek a magyar irodalomban Bethlen Miklóstól Rákóczi Ferencen, Mikes Kelemen és Kazinczy Ferencen keresztül egészen a napjainkig nagy és értékes tradíciója van.

A nagy érettségi - témája történelmi jelentőségénél fogva és írója művészi képességeinek köszönhetően — nem méltatlan az említett nagy elődök nagy műveihez sem. Az emlékirat széles skálájú műfaján belül azt az árnyalatot képviseli, amelyet már csak egészen kis küszöb választ el a regénytől. Arról, hogy ezt a küszöböt az író szándékosan és szerénységből nem lépte át, már bőségesen szót ejtettünk. Győrynek erre az erkölcsileg nagyon méltányolható szerénységére művészi szempontból kétféleképpen is reagálhatunk. Ha arra gondolunk, hogy a magyar regény a Tanácsköztársasággal szemben fennálló adósságából még igen keveset törlesztett, akkor Győry szerénysége elégedetlenséget kelt bennünk. Ha viszont azt látjuk, hogy ez a szerénység Győry új, prózaírói

pályáján jelentős fordulatot eredményezett, akkor az írónak hálásak vagyunk érte.

Arról van ugyanis szó, hogy Győrynek az a törekvése, hogy „irodalmilag ne emelje meg“ A nagy érettségihez forrásul használt élményeit, tényleg olyan eredménnyel járt, amely egész további útjára jelentős befolyással lehet. Győry művészi eszközei — utolsóelőtti művéhez, a Viharhoz, és a Vérehulló szerelem üde lirizmusát és romantikáját már sokszor túlcsordultan vagy modorosán nyújtó Sorsvirág-hoz képest — jó értelemben véve leegyszerűsödtek, epikusabbá váltak; nyelve és stílusa puritánabb, acélosabb lett, meseszövése az eszmei és tartalmi túlhajtásoktól megszabadulva realisztikusabbá, meggyőzőbbé vált. Eddig az író prózai műveinek az elemzésénél — és ez elsősorban a nagyszerű Viharvirág-ra és a Vérehulló szerelem-re vonatkozik — olyan kettős könyvvitelfélét kellett alkalmaznunk, és az értékekből egy jelentős részt az egykori költő javára kellett írnunk, amortizálnunk. A nagy érettségi-ben viszont most már olyan szuverén prózaíró mutatkozott be, aki — az egykori költő megtagadása nélkül — minden újonnan teremtett értékét a saját folyószámlájára vezettetheti be. Ha az utilitariz- mus követői lennénk, akkor azt mondhatnánk, hogy Győrynek A nagy érettségi-ben tanúsított szerénysége rendkívül jól „fizető- dött ki“.

Ez az immár sokat emlegetett szerénység

— a regényről és a regényhősi szerepről való lemondás mellett — egy másik, már az emlékiraton belüli eszmei vonatkozásban is gyönyörűen nyilatkozik meg: A nagy érettségi ifjú Győryjének anachromizmusok, „utólagos szépítgetések és okosságok nélküli" bemutatásában. Ezt a lelkes diákgyereket, „nem marxista fiatalembert“ olyannak látjuk, amilyen a valóságban is lehetett: romantikusnak, szerelmes szívűnek, a szépség és igazság megszállottjának, aki azonban „még nem tudta, mi az osztály és osztályharc“; aki a Tanácsköztársaság igazi jelentőségét csak ösztönösen érezte és az eseményekbe nemcsak az igazság keresésétől, hanem az ifjúi kalandvágytól is hajtva kapcsolódott be.

Ugyancsak tiszteletreméltó mértéktartás, mondhatnánk antiexhibicionizmus jellemzi Győrynek azokat a közbeszúrt visszaemlékezéseit is, amelyekkel saját későbbi életútjára, a két világháború közötti fejlődésére s magatartására világít rá, — azért, hogy megmutathassa az 'ifjúkor nagy élményeinek itt megnyilvánuló hatását, erkölcs- és emberség megtartó erejét. Az író ezekben, A nagy érettségi esemény-keretéből kilépő, előrenéző visszaemlékezéseiben sem túloz, és arra a forradalmi demokrata és humanista portréra, amelyet róla e későbbi időszakban ismerünk, sehol sem ken idealizálóan hamis szint.

Olyan momentumok és vonások ezek az író új művében és egyre differenciáltabbá való prózaművészi alkatában, amelyek re-