Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - LÁTÓHATÁR - A. Tvardovszkij: Így volt

így virradt ránk — lehetett másként: s a nagyvilágra ez a nap sorsdöntőn — de utunkon már rég új harcok közben elmaradt.

Beszélik: addig ifjú vagy, míg Apádat sírba nem teszed, ifjú, ha csontod nem is hajlik, s szakáll takarja melledet,

mert még előtted a józanság, a bölcs erő, tapasztalat,

— de ha a földet rá takarják, temetik ifjúságodat.

Nem puszta szó: amikor sorsunk megrendült vélünk, mint a föld, felnőttként egymásba karoltunk, kik ifjak voltunk azelőtt.

A gyász napján, lesújtva mélyen, vonultunk — hogy gyászoljuk őt, — a terembe — hol ő állt régen Lenin koporsója előtt,

fejét lehajtva állt nyugodtan mellére tette jobb kezét.

— Akkor még elénk tornyosodtan állt annyi harcos, szorgos év!

Nagy dátumok, hány hősi korszak, utunk szent mérföldkövei,

s ez a nap is, — de messze voltak! — s most már koporsó öleli.

És e feledhetetlen órán, rettenetes Atyánk torán, álltunk a felelősség posztján, vállalva mindent e világon mi volt, s mi vár harcunk során.

S a nehéz fordulót elhagyva egyszer se torpantunk mi meg, bár utunkat nem isten szabja

— emberek bölcs gondja vezet.

Hogy ők vezetni jók-e, rosszak?

— az ügy, ha győz — tanúskodik; ám addig nem vár rád e korszak, nem inthetsz rá: ,,Várj sorodig“!

A lánctalpas idővel szemben gyermekdolog a szócsata.

Robog útján téríthetetlen

— változik, újul rohama.

Földünk, mint szív a szerelemben, virul s terem, hajt gazdagon, s a nép újra elszánt seregben halad a választott úton.

Hazája s gyermekei sorsát nem bízza istenekre már, bölcs gazdaként viseli gondját mindennek itt.

És mint a nyáj, a dolgok úgy térülnek rendben a népnek engedelmesen.

T apaszt alatt ól érettebben cselekszünk — ifjan, lelkesen!

Két rejtett jó erényünk kardja egymásután vív, nyer csatát — van aki csak csodának tartja, de ellenség, barát bevallja,

— ügyünk ilyen jól még nem állt.

S apró dologba botladozva ha igazságod bogozod,

Darja anyát kérdezd — s jó hogyha mit ő mond — ahhoz igazodsz.

S a Dnyeperen, s amerre jártam, az Angaránál — mindenütt, az emberek jobbak ma — láttam, s szelidebb egymáshoz. szívük.

Öröm volt látni: — egyre gyakrabb az arcukon a friss mosoly, s keserűségük sem olyan nagy, ha néha hosszú még a „sor“.

S a rég óhajtott változások híre volt sok új énekük, s tréfáik is mennyire mások, mint amit szült múlt életük.

Ének a kamillás mezőkön!

— be rég hallottam, istenem! hisz már csak mozilepedőkön dúdoltak dalt a réteken;

és most a messzi kaszálálókról felsír a csendes esten át, s az újra feltámadt daloktól visszhangzik álmodon Hazánk.

Sötét mezőn, úton, ösvényen, váratlanul úgy szíven üt, ó mily édes volt tűrni nékem e dalok búját mindenütt!