Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - LÁTÓHATÁR - A. Tvardovszkij: Így volt
ezt az acélt — elérni a Távoli Célt! Vezére volt a küzdelemnek, s látta jövőnket fényleni: — neki köszönhetjük a győzelmet, mint ő nekünk köszönheti. S győzelmet ülve elhallgattuk mit érte adtunk — sok kínunk, s hogy számolatlanul feladtuk a Volgáig sok városunk. Emlegessük most... hány fiadra szőttek szemfedőt a füvek, Hazám! míg végül diadalra dörögtek a dísz-sőrtüzek?! Sortűz és üdvlövés! És újra az ötéves tervek! S feje körül üdvözülés s a dics babér-erdői lengtek, s gyakran mint harmadik személyt idézte magát ha beszélt. Kreml-i szobáját fel-le járva, s ős termek újfényű sorát, már elvonatkoztatva látta aggott testétől önmagát. S mit kórusban ígértünk néki: jövendő nagyságát, hírét, Ő élve akarta megérni, s alapjait kimérni még. És sietett! Minden kevés volt! Egymásra lelt a Volga Don! Moszkva épült — (tornyain égbolt) — Mint holmi furcsa pavilon; még csak csatorna nem szelte át mélyen hazánkat, amit a Mars-lakók is látnak. Csak lett volna, aki e mércét eléri — nem „majd, a jövőben!“ de itt Szmolenszk szegény vidékén, az özvegyek kis földecskéjén, mire nem gondolt isten, s ő sem; hol hó hullt vándorlók nyomára, s a falvakban pár lélek élt, de az anya batyuval járta a fővárost új dalokért. S amerre zengő távoloknak hívása után mentem én — Hazám! — minden kék tájadon csak Darja anyó intett felém; tornáctalan kis házikója, a reménytelen türelem, a szűkös munkaegység gondja az úgysem teljes éjjelen. Száraz, gazos háztáji kertre siránkozott az ablaka, a szoba-föld volt szérűskertje, s padkán száradt a gabona. Korpás lisztjét kongó mozsárba őrte, — mint őse valaha, sorsa a szegénység ragálya, a tegnapi háború átka — s jelenének gondja-baja. De megtorpant a fáradt lélek e szótlanul tűrt bánatok bűvös határán — sose lépett át senki azon — hallgatott. E féltett, tiltott övezetbe halandó sose léphetett: az éberség kőszörnyetegje őrködött a kapu felett. És élete estéjét látva ki mert gyanítni is ilyet: a Kremlben sincsen más szabály: a végső perc int mindenkinek! A „cár harangja" meg se kondult s a „cári ágyúcső“ se szólt, mikor az a Banya elindult Hozzá: — mindenhez kulcsa volt; előtte nem volt zár, se őrség, csengők nem vertek riadót, „belépő“ nem jegyezte jöttét, s vezették a hüs folyosók. Hangtalan lépett a szobába. Alig adott sejlő jelet, s a tudomány e vén Banyára bízta a további ügyet. Sápadt az éj, és enyhe kékje áradt a függönyök mögül, S ő a Halállal szembenézve ottmaradt jaj! a Halállal egyedül.
