Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről (Ágh Tibor és Takács András hozzászólásai)
Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről Az Irodalmi Szemle eddig két ankétban foglalkozott kulturális és irodalmi életünk időszerű kérdéseivel. Az elsőben vita folyt irodalmunk helyzetéről, a másodikban a csehszlovákiai magyar hivatalos színjátszás és drámaírás aktuális problémáit vitattuk meg. Az eddigi viták pozitív eredményei arra indították a szerkesztőséget, hogy kulturális életünk további kérdéseit is megbeszéljük a nagy nyilvánosság előtt. A téli hónapokban megfigyelhetjük színjátszóink tevékenységét és műsor - politikáját, a közelmúltban pedig tanúi lehettünk kultúrcsoportjaink érsekújvári és gombaszögi fellépéseinek. Az említett rendezvények lehetővé teszik, egyben meg is követelik a csoportokban uralkodó helyzet elemzését és a nyert tanulságok elméleti összegezését. Egész műkedvelő kultúrmozgalmunk szempontjából elengedhetetlenül fontos ez az elméleti összegezés, tekintettel arra, hogy a rendezvények felvetik a további teendők, a követendő út kérdéseit. Az Irodalmi Szemle szerkesztősége úgy látja, hogy kultúrcsoportjaink eddigi működését ösztönösség jellemzi, aminek velejárói a másolás, az utánzás, ismert gyűjtések, feldolgozások reprodukálása. Sajnos, kevés az olyan csoport, amely ettől eltérően új tartalmi és formai elemekkel gyarapítaná műsorát, magasabb eszmei igénnyel válogatná meg előadására kerülő színdarabjait. Nyíltan meg kell mondanunk, hogy kultúrcsoportjaink életében az önismétlés veszélye fenyeget, s ez előbb vagy utóbb közönyt és érdektelenséget eredményezhet. Különös figyelmet kell szentelnünk színjátszó csoportjaink műsorának, amely kispolgári befolyásoktól és hangulati elemektől terhelt. Megkértük kulturális életünk képviselőit, hogy írják meg véleményüket folyóiratunkban műkedvelő kultúrcsoportjaink, színjátszóink jelenlegi helyzetéről. Ágh Tibor Ha megfigyeljük az eddig megjelent cikkeket, — de a régebben megjelent néphagyományokkal foglalkozó dolgozatokat is — egy közös vonást valamennyiben megtalálhatunk. A szakemberek, néprajzosok, folklóristák már régen észrevették a népi művészkedés, néphagyomány kihalását, pusztulását. Ezt a megállapítást a közelmúltban megjelent cikkek írói is igazolják. Vannak, akik csak megállapítják, de vannak, akik sajnálkozásukat fejezik ki. De még mielőtt megkísérelnénk a kérdés mélyére hatolni, nézzük meg, mit értünk népművészet alatt, melyek a legfőbb ismérvei, mi mindent tartunk népi alkotásnak. A közelmúltig a nép az uralkodó osztály kulturális életétől kisebb-nagyobb távolságban, szinte a felszín alatt ápolta, fejlesztette és élte a maga kultúráját. Ennek a kultúrának a művészi megnyilatkozása dalban, mesében, költészetben, táncban, díszítő művészetben, építkezésben, viseletben, játékban, szokásokban stb. jelenti a nép művészetét. Ezek a művészi értékek nemzedékről nemzedékre, hagyományozódás útján öröklődtek. A népdalt, népmesét nem írta le alkotója, ez a művészet szóban terjedt, így alakult, változott. A népművészet kollektív alkotás. Szoros alkotóközösség nélkül nem képzelhetünk el népművészetet. Azonban az egyén alkotó szerepét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Egy-egy művész a teremtője minden népi alkotásnak, vagy minden új változatnak (vadisputa
