Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Hajdú András: Hol vagy Imi?
tudja, hogy én akkor a tanműhelyben dolgoztam. A délelőtti szolgálatos ő volt! Felemelte a kezét és vádlón Imire mutatott. A teremben zúgás támadt. Mindenféle megjegyzések röpködtek. Sokan gúnyos kacajjal fordultak a dobogó felé. Néhányan pisszegtek. A nevelő csendet intett. Imi rekedten megszólalt. — Fiúk, én nem voltam ... igazán ... Nekem az a toll nem is kell... Keresni kellene... Elakadt a szava. A nevelő szigorú hangon közbeszólt: — Elvtársak, így nem lehet tárgyalni... Én nem voltam... Én sem voltam — Én sem... A felelősség mindnyájunké! A becsület úgy kívánja, hogy azt a töltőtollat... Bános Miska a dobogó elé szaladt. — Elvtársak! Szót kérek! Fellépett Imi mellé. — A becsületről volt szó... Én erre csak azt mondom, hogy nem jöttünk mi a Péróból... Nem vagyunk cigányok ... mint... mint... Vállát rándítva mutatott Imire. Felzúdult a terem. Bános Miska visszaszaladt a helyére. Sokan megtapsolták, mint a lelépő szereplőt szokás. A csituló hangzavarba belecsörrent a villanycsengő búgó hangja. A nevelő felállt. — Vacsora után folytatjuk, elvtársak! ■ A folyosón Imi lassan elmaradt a többiektől. Fejében egymást kergették a gondolatok, melyek mögött parancsolón harsogott a fájó, kínzó kívánság: — Elmenni __Elmenni... Elmenni... ! i M egigazította ágyán a takarót. Egy székre vetett kabátot berakott a szekrénybe. Észrevette, hogy a könyv, amit tegnap olvasott, ott hever az ablak- párkányon. Belökte a táskába. Mellé tett még egy inget. Más semmit. Ügy lépett ki a kapun, mint az alvajáró. Nem gondolt már semmire. A kerítés faláról valami kúszónövény zöldellő farkincái nyúltak le a járda fölé. Letépett egy zöld leveles indát. A kapus rászólt: — Gyerek! Azt azért hagyhatnád!... < Imi tettetett lassúsággal kisétált az utcára. Onnan visszafordult. — Ne mondja... Én tehetem... Érti? Én tehetem... mert én cigány vagyok... A kapus értelmetlenül bámult utána. ■ Este szokás szerint a lépcsőház előtt gyülekeztek a fiúk. Izgatottan várakoztak a vacsora utáni megbeszélésre. Nagyokat nevettek, ha akadt valami nevetnivaló. Nem is jókedvükben, inkább azért, hogy izgalmukat elhessegessék. A műhelyről, tanulásról, lányokról folyt a szó, de olyasformán, mintha magát a beszélőt se érdekelné, amit éppen mond. Nagyokat hallgattak közbe-közbe. Némelyik furcsa tekintettel nézett társaira, de ha a másik észrevette, úgy elkapta a szemét, mint akit tetten értek.
