Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Furcsa Világ
Lolo felébred. Mozdulatlanul néz maga elé, aztán ráismer az ágyra. Csupa- rongy takaróját állig húzza. Szétnéz. A napsugár ezüstje belecsillan a szemébe. Kintről hangok szűrődnek be hozzá. Pislogva figyeli. Aztán megúnja. — Éhes vagyok! — kiált. Harsány hangon ismételgeti a reggeli köszöntés dühös szavait: — Éhes vagyok! Éhes! Erre lóhalálában felöltöztetik, karon kiviszik a tűzhely mellé. Mohó étvággyal eszik. Kapzsi módon még Kali, Pusa és Ferdi kezéből is kikap egy-egy darab kenyeret. Nevetik, azt mondják: helyre cigánygyerek, életrevaló. Valóban, arca barnapiros és kerek szeme fényes, mint a reggeli ég ... Lolót kiteszik a ház elé. Ez annyit jelent, hogy a viskó ablaka alatt a bokroktól szegélyezett két lépésnyi térség most már az ő játszóhelye. Az útról nem-igen veszik észre az emberek, ahogy a cigányviskó ablakában pompázó zöld pletykavirágra sem figyelnek. Nem zavarja nyugodt magányában tehát senki. Csak neki, egyedül csak neki való ez a hely. Felnéz innen az útra. Ámuló tekintete előtt elvonul, elrobog a világnak megannyi ismeretlen jelensége: porlepett autó, döcögő traktor, siető emberek, kiáltozó gyerekhad és egy részegen dülöngő cigányember, aki hóna alatt hegedűt szorongat... Suhanó autó tülköl. Ütemes puffogásától Lolo is kedvet kap és egyszerre csak dudorászni kezd: Rom, bom, bőm, bombom, bom-bo-lom, veres lajbim gombolom ... ■ A lég teli mindenféle hangokkal, dudolással, kiáltozással. Dúdolja még: bom-bom- bom-bom... de nem hallja saját hangját, hát kedveszegetten abbahagyja a dudorászást. Az út széléről vigyori arccal bámul le egy kamasz. Csak egy pillanatig, aztán lassacskán elsétál. Mielőtt befordulna a házak közé, megáll és visszanéz. Lolo szétnéz, majdhogy sírásra nem fakad. Egyedül van! Nyugtalanság kínja remegi át és felvisít: — Mama! Egy-két járókelő lenéz rá. Minthogy nem különös az, ha valamelyik cigány- purdé óbégat, hát nem áll meg egyik sem. Lolo most már még panaszosabb hangon kiabál: — Mama! Ma-ma! Furcsa világ Végre megérkezett a nevelő. Már messziről mosolygott. — Nincs semmi baj, elvtársak... A mérnök elvtárs az előbb telefonált, hogy megkerült a töltőtoll. Tegnap másik kabát volt rajta, abban maradt. A fiúk arcán könnyű mosoly suhant át. — Imi! Hallod? Érdekes, ugye? Hallod? — kérdezgették. A nevelő keresve nézett szét közöttük. — Hol vagy Imi? Hol vagy, fiam? ■ Imi nem hallotta a hívó szót. Már messzire járt. A vonatban ült. Arcát az üveghez nyomva bámészkodott kifelé. Gondolatait az elsuhanó tájnak mondta el. Más talán úgysem értette volna meg ...
