Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - ORSZÁGJÁRÁS - Barsi Imre: A tegnap, a ma és a holnap romantikája
A tegnap, a ma és a holnap romantikája ohan a táj. Közvetlen közelünkben városok és falvak suhannak el; rétek és mezők, autóbuszok, traktorok és nehéz teherkocsik maradnak el mögöttünk. Szlovák és morva vidék egybeolvad, nincsen különbség, sem átmenet. Még a munka ritmusa is összhangban van: a verítéktől párás földeken szövetkezeti parasztok és városi brigádosok vívják a krumpli- és répacsatát. Azután a díszletek mégis csak megváltoznak. A Cseh-Morva fennsík színei fakóbbak, a vasércek színét ölti magára az égbolt. Az alkonyati árnyak sötét erdeinek balladai hangulatát azonban gyárkémények bontják meg, és nagyolvasztók figyelmeztetik a költőt: ne írjon többé balladát. Hiszen a szegénységéről közismert hegyvidék munkanélküli proletárjai, földre éhes, nincstelen parasztjai már ré- ges-régen befutottak a jólét révébe. Üzemek és gyárak, szövetkezetek és állami birtokok jól kereső dolgozói lettek. Fiaik és lányaik pedig Prágában, Olomoucban vagy Brnóban járnak főiskolára. A vándorbot, köszörű és koldustarisznya ma már honismereti múzeumok emléktárgya lett, esetleg régi kísérteteket riaszt új porták küszöbéről. Az Ínséges múltra csupán néhány seszínű tető, az ólmos őszutói alkonyat emlékeztet. Gépkocsink egyre száguld nyugat felé — az éjszaka elébe megyünk. Elhagyjuk Jihlavát, Pelhrimovot, és Tábor, a husziták büszke fellegvára bizony már sűrű sötét éjpalástjába burkolódzva fogad. Tábortól még harminc kilométer — és megérkezünk Milevskoba, utunk első állomására. A tenger születése. A reggeli Milevsko vízbe és párába fulladt. A kergetődző ködfelhőkben és a városra lezúduló víztömegekben szinte elvesznek az iránymutató táblák. Végre az egyik sárga tábla szűkszavúan jelenti: Orlík, huszonöt kilométer ... Erdők bolyhos hóna alatt megbúvó falucskák, mezők, majd ismét erdők — ez a keret a tájhoz. Kanyargós szerpentin vezet a magas fenyők között, le a mély völgybe — a Vltavához, majd egyszerre eltűnik a folyó piszkos hullámainak sodrában. Híd sehol, a kompnak meg hűlt helye ... Mi lesz most, hogyan tovább? A Vltava túlsó partján hetven-nyolcvan méternyi magas sziklaalapzaton Orlík vára, mint büszke sasfészek trónol a vidék felett. Szinte látom gúnyos mosolyát, amikor tehetetlen dühünkben farral hátrálunk ki a vízből, föl a kopár dombtetőre. Itt kiirtották az erdőt, nehogy prédája legyen az új tenger vizeinek. És a nagy gátépítésnek se híre, se hamva, nyoma veszett — úgy látszik, elvitte a vízözön. Végül is magányos favágó világosít fel bőbeszédű nagy készséggel. — Itt már többé kompon nem közlekedhetnek, jövőre azonban vízibuszon jöhetnek kirándulásra, ide az Őrlikra meg a délebbre fekvő, az Otava és Vltava folyók torkolata felett büszkélkedő királyi Zvikovra. A nagy gát innen északra van — mondja az öreg, majd pislant egyet.
