Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Veres János:: Fegyverek árnyékában

Zoltán felállt, elment a lány mellől.

— Gyere velünk, — mondta Edina. A földön térdelt. Két kézzel fogta a szék támláját.

— Megmondtam, hogy civilbe öltözöm, és megvárom az oroszokat... Apád jól meglesz nélküled is. A barátai mellette lesznek. s

— A barátai! Azoknak elég lesz a maguk baja. — Edina felkelt a padlóról.

— Ha ágynak dől, ki fogja ápolni? Ki szerez neki egy darab kenyeret?

Zoltán feléje fordult.

— Velem kell jönnöd reggel. .. Beszélj vele. Ugye beszélsz vele?

Edina az asztalhoz támaszkodott, torka kiszáradt.

— Ügy érzem: ha elmegyek, utána nemsokára visszajövök hozzád.

— Ha elmégy, soha többé nem látjuk egymást.

Zoltán felemelte az asztalról a gyűrött katonasapkát.

— Elmégy ?

Edina bólintott, szeme tele volt köny- nyel.

— Akkor hát... Köztünk mindennek vége.

A fiú sarkon fordult s az ajtó felé indult.

— Zoltán! Nem tudsz megérteni?

A fiú visszament az asztalhoz.

— Edina.., Jól tudod, mennyit nélkülöztem, szenvedtem, mióta apámat betemette a kőbánya. Most ez a háború.. . Végre emberi módon akarok élni!... Emlékszel, mennyit tervezgettünk? Itt, ennél az asztalnál... Hogy vártál! Arany János verseit olvasgattuk!... Elterveztük, hogy két gyerekünk lesz. Én két fiút akartam. Te egy fiút, egy kislányt.. .

— Ne beszélj ... Ne beszélj...

Kintről távoli ágyúszó hallatszott.

Edina Zoltán elé állt.

— Gyere velünk ... Apa elintézi.,.

Zoltán lenézett sáros csizmájára.

— Ha el tudsz menni, ez azt jelenti, hogy a fogadkozásod, a jóságod nem volt őszinte ... Ha elmégy, ne is írj nekem ... Egy sort se. Nem bontom föl a leveledet.

— Kegyetlen vagy.

— Velem nem lehet játszani, Edina ... Csak erre volt jó a nyomorult kőfejtő fia? Azt csak így lehet szeretni?.. . Nem! Ne szólj! Amit modtam, megmondtam, Edina.

— Drágám .. . Egyetlenem ...

— Elmégy apáddal?

Odakint megszólalt a sziréna.

Edina Zoltán vállához szorította köny- nyes arcát. A fiú sokáig cirógatta a haját.

Már hallani lehetett a repülőgépek lüktető zúgását.

— Lemegyünk a pincébe, — mondta Zoltán.

— Ne menjünk sehová. Ha veled vagyok, nem félek.

A szobában kialudt a villany.

— Jó lenne így együtt meghalni, — mondta Edina.

— Te drága ...

Zoltán magához vonta és megcsókolta.

Kint kutya ugatott. Márta a régi lámpaernyőt nézte.

— Mióta házas? — kérdezte Edina.

— Éppen három éve, — mondta Márta.

Edina ujjai ráfeszültek a sírná karfára.

— Szép felesége van?

— Beteg asszony. Gyűjtőtáborban volt. Szüleit megölték a németek.

A varrógépen tarka szoknya feküdt, úgy, ahogy Márta ledobta, amikor Edina becsengetett.

Márta cigarettára gyújtott.

Edina csak most vette jobban szemügyre barátnőjét. Márta külseje semmit sem vesztett régi szépségéből. Magas termetén vajszínű szoknya és ujjatlan rózsaszín blúz feszült. Bőre barna volt, mint mindig, hosszú fekete haja a vállá- ig ért. Lábát, melyről az előbb lehúzta a pántos szandált, már diákkorában megcsodálták a férfiak. Csak nagy, sötét szeme változott meg a. néhány év alatt, nem fénylett úgy, mint régen, s alatta kékes, félhold-alakú mélyedés látszott.

— Miért akarsz Kassán maradni? — kérdezte Márta.,

— Ott fogok dolgozni.

— Itt is kapnál munkát.

— Ott jobb lesz, — mondta bizonytalanul Edina.

— Van Kassán ismerősöd?

Edina nem tudta, szóljon-e Mártának Várkőiről, a csúnya, öregedő emberről, aki hazahozta Lübeckből. Jól esett volna elpanaszolni, hogy lekötelezettje: az utolsó esztendőben Várkői tartotta el őket