Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Veres János:: Fegyverek árnyékában

Németországban. Hogy Várkői Kassán várja, s ha visszamegy, össze kell házasodnia vele. Jó lett volna elmondani Mártának: abban reménykedett, hogy kibékül Zoltánnal, s Várkői belenyugszik, hogy ahhoz akar feleségül menni, akit diákkora óta szeret.

— Nincs ismerősöm, — mondta pár pillanat múlva. — Jó helyem lesz. Hivatalban fogok dolgozni.

Márta maga elé tette a hamutartót.

— Most már mesélj te, — mondta Edina. — Én mindent elmondtam.

— Nem szeretek magamról beszélni, — mondta Mártá és szoknyáját kezdte simogatni, mely megfeszült hosszú combján. — Az volt a tervem, hogy megtanulom a gépírást. Nem lett belőle semmi. Mikor a Vöröskereszttől megtudtuk, hogy apám elesett a fronton, anyám feleségül ment egy munkavezetőhöz .. . Nem tudtam egy fedél alatt élni egy idegen emberrel. Otthagytam őket. Varrók ... — Fáradt mozdulattal a varrógépre mutatott. — Évekig albérletben laktam. Ezt a lakást nemrég utalták ki. Jó lakás. Szoba, konyha, éléskamra ...

— Jársz valakivel?

— Szalai Pistával. Ismered?

— Mikor került haza?

— Hegyeshalomnál szökött meg, mikor kifelé vitték. Szalmakazalba bújt egy tanyán. Béresek kosztolták az oroszok bevonulásáig. Sokáig állás nélkül volt. Most a könyvesboltban dolgozik... Ezt a gépet Szalai nénitől kaptam .. .

Hegyeshalom, szökés, katonák, mintha futó film-szalagot látott volna: Edina előtt Újra elvonultak a régi képek.

Pénzes kijött a hálószobából, köpenyét karján tartotta.

— Csend van, — mondta, — az ágyúk elhallgattak. — Letette a köpenyt az egyik székre. — Az ember nem tudja, jó jelnek tulajdonítsa-e vagy rossznak. — Kinyitotta az ablakot, oldalát tapogatta.

— Egész éjjel fájt a májam. Érdekes, azt mondják, a krónikus bajnál az már így van. Ennyire még sohasem jött elő...

— Klárihoz fordult. — Klárika, szólj az apósodnak, jöjjön át. Az autó nemsokára itt lesz.

Klári felállt és lassan kiment.

— Este elhagytam valahol a szemüvegemet, — mondta Pénzes. — Kellemetlen. Nehéz lesz újat szerezni... — Edinához lépett. — Az ingem ujját nem tudtam begombolni. Ügyefogyott ember vagyok, kislányom. Nem tudom, hová lennék nélküled.

Edina begombolta az inget, s ahogy felnézett, észrevette, hogy apja arcán mély horpadások sötétlenek.

Pénzes visszament az ablakhoz.

— Vedd föl a kabátodat, — mondta. — Ne várjon az autó, ha megérkezik.

Edina nem mozdult. Halkan megszólalt:

— Apuska.,. Mondani akarok neked valamit.

— Hallgatlak kislányom.

— Ne haragudj meg rám, apuskám .. . Én nagyon szeretlek téged . . . Ugye nem fogsz rám haragudni?

Pénzes megfordult.

— Mi az, kislányom?

Edina nem nézett rá.

— Ugye, továbbra is úgy fogsz szeretni, mint eddig?

A megtört férfi leült az asztalhoz.

— Nem tudom, mit akarsz mondani. Sápadt vagy. Mi van veled?

Edina szeméhez emelte zsebkendőjét.

— Apuskám . .. Nem megyek veled ...

— Nem jössz velem?

— Tegnap este — mondta suttogva — elhatároztam, hogy itthon maradok... Zoltánnal... — Nem tudott apja mellett maradni, felállt az asztaltól. — Zoltán nem ment vissza Pestre. Civilbe öltözött ... Ugye, megértesz bennünket? ...

Pénzes az asztal lapját nézte.

— Kislányom . .. Azt hiszed, nekem könnyű elmenni innen? Itthagyni az öreg iskolát, amelyben huszonöt évig tanítottam? Ezt a lakást, melyben minden szöglet szegény anyádról beszél... Abban a sarokban állt a gyerekkocsid ... Nekem se könnyű ... Hogy egész éjjel virrasztottam, annak nem csak a májam volt az oka. De erőmet nem szabad elveszítenem. Benedek azt mondta: keményen kell állnunk a poszton, amelyre hazánk állított bennünket...

Edina ránézett.

— Benedek elfogult, vad nyilas ... Papa ... Ezt a háborút a németek elvesztették.

— Ezt Zoltán mondta, ugye? Ha a jövőbe láthatnánk, kislányom... Én azt