Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Veres János:: Fegyverek árnyékában

Kigombolta a köpenyt, törülközőért szaladt.

— Ferivel jöttem, — mondta Zoltán Klárinak törülközés közben.

— Ferivel?

— Bement Simon Pistához. Pár perc múlva otthon lesz.

Klári kinyitotta a verandaajtót. Edinára nézett.

— Reggel bejövök ...

— Gyere, leülünk, — mondta Edina Zoltánnak, mikor Klári kiment.

Leültek a díványra.

— Nem vagy éhes?

— Nem.

— Sütök tojást.

— Nem kell, — mondta Zoltán, és megcsókolta a lányt.

— Meddig maradsz? — kérdezte Edina.

— Az eltávozás huszonnégy órára szól. Reggel kellene visszautaznom. A nyolcassal.

— A nyolcassal?

— Igen. De ... nem utazom el.

— Autón mentek vissza?

Zoltán elengedte a lány vállát.

— Nem megyek vissza Pestre, Edina.

Térdére támasztotta könyökét.

— Nehogy elszóld magad valaki előtt. Ferivel elhatároztuk, hogy nem megyünk vissza az alakulathoz.

— Mit akartok csinálni?

Zoltán cigarettát vett elő, de nem gyújtott rá.

— Idehallgass, Edina . . . Apád hol van?

— A kórházban. Éjfélre útrakészen kell állni a vonatnak.

Zoltán bólintott.

— Elmondom tervünket. Te is benne vagy.

— Én is?

— Két héttel ezelőtt, mikor itthon voltam, Simon Pistával, a Hangya sofőrjével megbeszéltük az egészet. Hogy ma hazajövünk Ferivel és ... holnap szökünk, ő visz bennünket Erdőtelkére.

— Simon Pista?

— Igen. Közben sokat gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, hogy legjobb lesz, ha te is velünk jössz.

Edina mereven ült a fiú mellett, a szekrény párkányán álló poros gipsz-lo- vacskát nézte.

— Apád holnap elmegy, — folytatta Zoltán. — Egyedül maradnál a házban... Leviszlek anyámhoz.

Edina elfordította a fejét.

— Velünk jössz a kálnoki keresztig. Anyámnak megírtam .. . Kihúzzuk valahogy, amíg az oroszok bejönnek. Aztán visszamegyek a főiskolára. Ha minden sikerül, jövő nyáron összeházasodunk.

Edina felállt, az asztalhoz ment.

— Ne készíts semmit, — mondta Zoltán, — anyámnál mindened meglesz.

Edina nem tudott a fiúra nézni.

— Zoltán ... én ... El kell mennem apussal Németországba!

Zoltán felállt a díványról.

— El kell mennem apussal.

— Dehát azt ígérted .. . Edina! — Maga felé fordította a lányt. — Ügy beszéltük meg, hogy nem mégy vele . .. Nézz rám, Edina!

— Muszáj elmennem ...

— Azt mondtad, hogy itthon maradsz!

— A fiú megszorította Edina vállát. — És most egyszerre ... Mi történt?

— Első perctől tudtam, hogy elmegyek... Hogy el kell mennem... Ügy féltem, mint a tűztől attól a pillanattól, mikor majd megtudod.

— Nem szabad elmenned, — mondta rekedten Zoltán.

— Muszáj. Apus beteg. Nem engedhetem el egyedül...

— Hetekig hitegettél, Edina! Én, mint a bolond, abban a hitben éltem .. .

— Hallgass! Tudod, mit álltam ki én közben?!

Arcán végigcsurogtak a könnyek.

— Nem szakadhatsz el tőlem!

— El kell mennem ...

Sokáig nézték egymást.

— Elmégy? — kérdezte Zoltán.

— Apám így akarja.

Zoltán elengedte a lányt. Leült az asztalhoz. Árnyéka a szemközti falra vetődött.

— Nem szeretsz, Edina.

Edina lekuporodott a szék mellé, arcához húzta a fiú kezét.

— Nagyon szeretlek. Sohasem szerettelek úgy, mint most.

— Ha szeretnél, nem ' tudnál ilyen könnyen elszakadni tőlem.

— Könnyen? Azt mondod, könnyen?

Zoltán mozdulatlanul ült, nem nézett

a lányra.

— Apus nem mehet el egyedül, — suttogta Edina. — Bűn lenne, ha elengedném.