Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Szabó Béla:: Idegen monogram

Ültem a Dunaparton. Nem egyedül ültem, sok nyugdíjas és munkanélküli is ott volt, az ember csak egy pillantást vetett az egyikre vagy a másikra és máris pontosan tudta, hogy ki evett és ki remél enni. Azonnal észre lehetett venni, mert aki remélt, annak a tekintete, mozdulata valahogy más volt, mint azé. aki rendesen emésztett. Sok lemondás, bizonytalanság és szemérmesség bujkált az ilyen ember egész magatartásában. Aki pedig huzamosabb ideje éhezett, annak oly lázas volt a tekintete, mintha súlyos betegségben szenvedne, amellett nem ordíthatott, nem voníthatott, mert ha megteszi, bizonyára bezárják, mint csendháborítót. Ki tudja, ezért hallgattam-e? Nem hiszem, mert nem féltem akkor már senkitől. Már dél lehetett, ott ültem a fényözönben, szembe néztem a nappal és arra gondoltam, no lám, már csak a körmöm meg a hajam nő, mint a halottakon. Hiába, ha már nagyon éheztem, bizarr gondolataim támadtak. Attól a gondolattól sem tudtam szabadulni, hogy ezek a napsugarak, amelyek elárasztják ezt a várost — porszemekből tevődnek össze.

Dehát ez mindegy volt... Hirtelen szomjúság és nyugtalanság fogott el. Többnyire egyszerre szoktak jelentkezni, még pedig olyankor, ha egy jól szituált úriember vonult végig a Dunaparton és gyűrűs ujjaival egy kövér szivart puhított. Ilyenkor elhagytam a padot és menekültem el... el... Elindultam a városba, házról házra jártam, betekintettem az udvarokba, van-e vízvezeték. Ahol ráakadtam, ott a csap alá tartottam száraz, kicserepesedett számat, vagy a tenyeremet tettem oda, így tömtem tele a gyomromat, így birkóztam egyszerre a szomjúsággal meg az éhséggel.

így csaltam. Gyümölcsérés idején, így ért bennem a nyomorúság, az éhség — és velük párhuzamosan a harag, hogy azok, akik jóllaktak, ránk, éhezőkre nem is gondolnak, eszükbe sem jutunk. E közöny miatt rettenetesen szégyeltem magam, a vízvezetékeket az udvarokban nagyon szemérmesen közelítettem meg. Minden igyekezetem oda irányult, hogy feltűnés nélkül csillapítsam ezt a különös, önkínzó szomjúságot. Óvakodtam attól, hogy a lakók gyanúját felkeltsem. Nagyon vigyáztam még akkor is emberi méltóságomra. Noha osonva közelítettem meg a vízvezetéket, nem akartam, hogy tolvajnak nézzenek.

Ma sem tudnám pontosan megmondani, ki tanított engem erre a jámborságra. Azt hiszem azonban, hogy az anyám. Ha ebédtájban meglátott egy szegény férfit vagy asszonyt, aki még nem ebédelt, behívta hozzánk. Akármilyen piszkos vagy elhanyagolt öltözete volt, leültette az asztalunkhoz és tele tányérral tette eléje az ételt. Mi gyerekek ilyenkor csendben'ültünk és ettünk az idegennel együtt és még csak suttogni sem mertünk. Anyám az idegentől sosem kérdezett semmit, nem volt kíváncsi természetű és tudta, hogy úgysem segíthet... Anyám egyébként örökké tevékenykedett, hogy ne nélkülözzünk, s ha mégis előfordult, hogy nem volt mit főzni, savanyú tejet meg kenyeret mégis csak szerzett. Am ugyanakkor nagy gondot fordított arra is, hogy a szomszédok meg ne tudják, hogy mit ebédeltünk. így hát ezt a szemérmességet még otthonról hoztam magammal, és azt hiszem sokan, nagyon sokan, akik éheztek, akkoriban ugyanígy éreztek. Szívemben ezzel az otthoni szégyenérzettel és gyomromban tiszta vízzel tértem be azon a csütörtöki napon a tisztító-boltba.

Csütörtök volt, ezt én is tudom. Lesz, ami lesz — gondoltam magamban — most ki kell csikarnom az ing árát. Már minden erőm és vérem elfogyott, a víz, amit naponta korgó gyomromba öntöttem, minden elővigyázatosságot és fegyelmet elmosott, már csak éhező gyomor voltam, semmi több. Enni akartam, mindenképp enni... Arra is homályosan emlékszem, hogy sajnáltam a lányt, de nem segíthettem rajta. Végül is nem halhatok éhen! Lehetetlen így meghalnom, hisz még sok tennivalóm van, hisz még semmit sem éltem, még fiatal sem voltam. Hirtelen úgy tetszett, mintha csak az élet előszobájának küszöbéig ju-