Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Szabó Béla:: Idegen monogram

hiányzott. Az egyik kofánál laktam is, sajnos nem sokáig, mert lakótársam, aki éppúgy munkanélküli volt, mint én — ellopta tőlem A falu jegyzőjét, amit egy özvegyasszonytól kölcsönkaptam. Persze nem azért lopta el, hogy olvassa, hanem hogy eladja pár fillérért. A könyv miatt nagy háborúskodás tört ki köztünk, s én kénytelen voltam otthangyni lakhelyemet, pedig hát igen sajnáltam, mert háziasszonyom néha meg szokott kínálni tökfőzelékkel, tudta, hogy nagyon szeretem. A vendéglőben is a tökfőzelék hozott bennünket össze.

A tejcsarnok helyett tehát ebbe a vendéglőbe mentem ebédelni. A szakácsnő

— ő volt a vendéglő tulajdonosa — -jó nagy tányér levest, húst meg főzeléket tett elém, én mindent bekebeleztem és mint újjászületett ember hagytam el az ételszagú kis vendéglőt, ahol hamisítatlan zsírral főztek, hisz mindenki láthatta, hogyan főz és mit csinál a szakácsnő, mert a tűzhely, amelyen főzött, ott volt a kiszolgáló helyiségben.

Üjra kibírtam pár napig, sőt olyan jókedvem támadt, hogy a két ingemet mosodába adtam, ahelyett, hogy egyedül mostam volna ki a Dunaparton. Dehát jókedvem támadt, a remény újra tért hódított bennem, meg azt akartam, hogy ingem egyszer rendesen is ki legyen mosva, vasalva — mert erre a legnagyobb nélkülözés idején is sokat adtam, és ekkor történt, hogy az egyik ingem elveszett.

Az igazság az, amikor kiderült, hogy ingem a mosodában elveszett, én cseppet sem bánkódtam, hisz egy használt ing alig képviselt valami értéket. Így például a zálogházban szóba sem álltak az emberrel, aki egy-egy inget vagy más viselt holmit hozott. Ha mégis adtak rá öt vagy tíz koronát, akkor az ingnek vadonat újnak kellett lennie. Ezért mondom, nem túlzók, ha azt állítom, hogy egyenesen örültem ingem eltűnésének, arra gondoltam, legalább egy ötvenest kapok érte. Egyetlen fillérrel sem fogadok el kevesebbet, hisz vadonatúj puplin ing volt. Ezt nem győztem eléggé hangsúlyozni. Tulajdonképpen akkor jöttem rá, milyen inget hordok. A puplin például csak most kapta meg számomra igazi jelentőségét. Egyébként ma már azt is bevallhatom, hogy ez az ing, éppúgy, mint többi holmim, uraságoktól levetett ruhadarab volt. Az ing valóban jó állapotban volt, az uraságok csak azért nem hordták, illetve azért adták nekem, mert rosszul sikerült gallérja volt. A gallér kicsit ferdén állt a nyakamon, két vége valahogy úgy hatott, mint az ember arcán a kancsal szem, de engem mindez nem zavart, mert hiszen egész életem egy kicsit a pisai ferde toronyra hasonlított.

Szóval ilyen körülmények között kérhettem volna száz koronát is, mert hiszen méretre csináltatott ing volt, amit a másik, a meglevő ingem is igazolt, de valahogy nem mertem eltúlozni a veszteséget. Ezenkívül lelkem valamely rejtett zugában már sejteni kezdtem, hogy a kárt nem a Főnök, hanem az alkalmazott fizeti meg.

Ilyen meggondolások korlátozták mohó igényeimet, noha éreztem, hogy az ing eltűnése most valóságos főnyereményt jelent számomra. Az utolsó napokban, ha kínzott az éhség, állandóan az eltűnt ingre gondoltam. Élénken elképzeltem, hogy a kapott pénzért legalább egy hétig élhetek abban a kis vendéglőben, amely reggel és délben kávészagú és hangos volt. Miközben szomorúan jó nagyot nyeltem, arra is gondoltam, hogy mit fogok enni. Oh, senki se higyye, hogy képzeletemben valami ritka csodaételekkel kacérkodtam, dehogy, a képzeletem is szegény, szerény és földhözragadt maradt, vajaskenyérre, esetleg húslevesre gondoltam. A húslevesnek egy kicsit Krúdy-íze volt. Ezt az ízét nem lehetett elvenni soha, a vérembe itatódott, mert egyszer a Nyugatban olvastam azt a Krúdy-novellát, szó volt benne egy húslevesről, amelyben a sárgarépának olyan otthonos, boldog zamata volt, hogy én azóta is ezt a zamatot keresem.