Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Szabó Béla:: Idegen monogram

akartam nála. Megkérdeztem, milyen számú inget visel. Komoran válaszolta, hogy 37-es gallért...

Képzelje, ilyen vékony nyaka volt szegénykének — folytatta szomorúan az asszony, — de ez a nyak izmos és makacs volt, az volt a benyomásom, hogy ez a nyak meg nem alkuvó ... Egyszerre félni kezdtem, hogy neki az új ing se lesz jó, sőt már biztos voltam benne, hogy a világ egyetlen ingére sem mondaná, hogy az övé, mert úgy tűnt, hogy az inge keresése számára csak ürügy, a valóságban azonban egész más valamit keres. Néztem, kutattam az arcát, arra gondoltam, talán rájövök, hogyan, miképp lehetne megközelíteni, talán az arcvonásai elárulnak valamit, de nem, az arcvonásai simák és kemények voltak, akár a jég, nem árultak el semmit. .. Kemény, csontos, konok arca volt, s amikor azon a napfényes, forró csütörtöki napon — ez volt az ingkeresés utolsó napja — egy finom szürke 37-es puplin inget tettem elébe, sápadt homlokán kidagadtak az erek és fénylő verejtékcseppek ütöttek ki rajta... A fiatalember ekkor, mintha kissé megingott, megszédült volna, hirtelen a pultba kapaszkodott és gyors, szinte menekülő mozdulatokkal kiszedte nadrágzsebéből zsebkendőjét és törülgetni kezdte verejtéktől gyöngyöző homlokát. Nekem akkor az volt a benymásom, hogy kínos zavarát rejtegeti előttünk.

— Igen, előttünk, — ismételte, akkor már a Főnök is ott volt. Azt mondta a fiatalembernek, hogy válogathat az elébe rakott hat vagy nyolc ing közül, de a fiatalember makacsul nemet intett fejével.

— Akkor nincs más mód — fordult felém a Főnök — minthogy az ing árát ön fizesse meg. Maga a hibás, jobban kellett volna vigyáznia a gondjaira rábízott holmira. Ezért van itt, ezért kap fizetést.

— De kérem — válaszoltam kínosan — én ezt elismerem és hajlandó vagyok megfizetni az ing árát. Mennyit óhajt? — fordultam ridegen a fiatalemberhez. — Ötven korona elég lesz?

— Nem, — ingatta fejét.

— Hát mennyit akar? — mondtam most már dühösen.

— Huszonötöt, az ing már kissé kopott volt — lihegte a fiatalember rekedten.

— Ugyan kérem — háborodott fel a Főnök — amióta idejárt, folyton azt hangoztatja, hogy -vadonatúj selyempuplin ing volt.

Én boldogan kifizettem a kért összeget. Szívemben hirtelen szánalom, részvét ébredt a fiatalember iránt. Láttam, hogy nem csaló, láttam, hogy valami baj van vele ... A baj nyomban ki is derült. A Főnöknek ridegen azt válaszolta, hogy az ing valóban vadonatúj volt, de amióta megtudta, hogy ki fizeti meg az árát, azóta megkopott. Van az így néha a virágokkal meg a reményekkel is, hogy hirtelen elhervadnak, összezsugorodnak — jegyezte meg félreérthetetlen gúnnyal.

— Erre a gúnyra határozottan emlékszem, akkor már jobban tudtam figyelni a fiatalemberre, hisz huszonöt koronával megmenekültem a komolyabb gondoktól, amellett annak is örültem, hogy kikezdte a Főnököt. A Főnök meg is mondta nekem, amikor maga eltávozott...

Ámultán, visszafojtott lélegzettel néztem rá.

— Bocsánat — mondta zavartan, akadozva — de higyje el, a történet annyira felelevenedett előttem és maga...

Ebben a percben valaki bejött, kis fehér zsákban pelenkákat hozott. Beszélgetésünk félbe szakadt, én udvariasan elköszöntem és sosem tudtam meg, hogy Főnöke mit mondott. Nem érdekelt! Mit is mondhatott, talán azt, hogy furcsa