Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Szabó Béla:: Idegen monogram

szerzet vagyok, mert hisz ebben az ügyben engem támogatott és én mégis őt támadtam. Emlékszem őszintén csak rá haragudtam, úgy éreztem, ő az oka, hogy ebbe a megalázó helyzetbe kerültem, ő az oka, hogy saját ingemre nem akartam ráismerni, ő az oka, hogy részvétem nem tudott bennem diadalmaskodni, részvétem csupán verejtékezett, ott virított a homlokomon, szédelegtem, átkoztam önmagamat, sorsomat, de visszakozni nem lehetett, mert a remény, hogy nem találom meg az inget, már egy hete táplált. Titokban azt reméltem, hogy nem a kiszolgáló lánynak kell majd az ing árát megtérítenie. Csak titokban reméltem, hogy nem a kiszolgáló lánynak kell majd az ing árát megtérítenie. Csak titokban reméltem, pedig tudtam, hogy nem így van, nem lehet így... és még mindig reméltem. Ha az ember éhes, képes ilyen reményekben is ringatózni, ha az ember fuldoklik, képes egy szalmaszálba kapaszkodni. De amikor a Főnök nyíltan megmondta, hogy ki fizet, a düh és a harag .az éhségnél is erősebb lett bennem.

Haragudtam rá, mert már több, mint egy hete kínzott az irgalmatlan éhség, és éppen a Főnök — nagy effel — tolta ki egyik napról a másikra az ing-ügy megoldását, ahelyett, hogy azonnal kifizette volna, hisz annyi pénze volt, mint a szemét. A világ leggazdagabb emberének számított akkor szememben. Azt hiszem, ha történetesen egy gazdag embernek tűnt volna el az inge, bocsánatkérés mellett már elintézte volna a legbarátságosabb módon az ügyet... Nekem meg itt kínokat kell szenvednem és lesnem a pillanatot, amikor úgy döntenek, hogy mégis csak megadják nekem azt a pár koronát.

Nagyon szenvedtem, nagyon éheztem ebben a tikkadt, forró, nyári városban, ahogy csak ember éhezni tud. Én sem emlékszem, hogy melyik esztendőben történt, csak az a rettentő nyár él bennem híven. Arra is emlékszem, hogy a Duna vízállása nagyon alacsony volt, itt-ott szigetek emelkedtek ki a medréből. Messziről úgy hatottak, mint kiálló bordák a sovány, éhes ember meztelen testén.

Sokat fürödtem akkor, a belső lázt a hűvös vízben vezettem le. Emlékszem, egy délelőtt a ligetfalusi Dunaparton tartózkodtam. Délután azonban menekültem onnan, mert nem messze a parttól hatalmas szemétdombok dagadoztak. Óriási teherkocsikon idehordták a város szemetét. Amint a teherkocsik megérkeztek és kiöntötték tartalmukat, fáradt, szürke arcú asszonyok meg férfiak lepték el a halmokat és bottal turkálták a szemetet, mintha valami nagyon fontosat vesztettek volna el ott. Hogy mit kerestek ezek a szomorú szürkearcú munkanélküliek, nem tudom. Láttam, hogy apró széndarabokat, elhasznált, le- pattogzott edényeket raknak félre és kopott rongyokat halásznak ki. Szörnyű, reménytelen kép volt. Rossz volt nézni, az embert a szégyen és a fájdalom fojtogatta. Elhatároztam hát, hogy máshová teszem át a székhelyemet. A károly- falusi Dunapartra mentem. Itt nem voltak szemétdombok, sőt a part közelében kertek voltak, és az ember, ha már nagyon korgott a gyomra, hozzáférhetett a gyümölcsfákhoz. Egy ideig a szilva, körte, alma még valahogy csillapították az éhségemet, de pár napja hasmenést kaptam és a gyümölcsre rá se nézhettem többé, még a szagát sem bírtam. Pedig éppen akkor volt az uborkaszezon, a gyümölcsön kívül az uborka, dinnye meg a paradicsom hízott, csak én sová- nyodtam, aszalódtam... Még kisegíteni, stafirozni vagy pikirozni sem mehettem egyetlen szabóhoz sem, mert sehol sem volt munka. A szabóság ilyenkor pang ... Nem volt mit tenni, minthogy egy házban segítettem költözködni...

Ketten cipeltünk egy szekrényt a harmadik emeletre. Én mentem elől, hátgerincem majd összeroppant. Az első emeleten helyet cseréltem társammal. Mire a második emeletre értem, már úgy lihegtem, mint egy megterhelt sovány ló.