Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - Szabó Béla:: Idegen monogram

derül, hogy poros és piszkos, rájön, hogy egy kép, amelyre nagyon büszke volt, közönséges hamisítvány, és így lehetne ezt tovább folytatni... Furcsa kettős érzés viaskodik ilyenkor az emberben, örül a rég áhított napfénynek, de ugyanakkor tért hódít benne a bánat, a csalódás, és az ember rájön, hogy mindaz, ami eddig körülvette, milyen olcsó, értéktelen holmi. A lakást feltétlenül újra be kell bútorozni. A napfény új helyzetet teremtett... Ami addig jó volt, most silány és értéktelen lett. A napfény, a jólét igényeket támaszt. Az ember ily nagy változás után nem élhet többé úgy, ahogy addig élt, sőt úgy érzi, minden, amit eddig tett, egész más elbírálás alá esik...

Ez volt a vigasz, a tutaj, később a szalmaszál, amelybe fuldoklóként belekapaszkodtam ... Az őszhajú asszony ugyanis — látva elmerült tekintetemet — mintha csak belém látott volna, ugyanarról az eseményről kezdett beszélni, amely gondolataimat, mint valami rejtélyes százkarú polip fogva tartotta.

— Eszembe jut — mondta az őszhajú asszony csendesen — több mint két évtizeddel ezelőtt történt itt Bratislavában... De az is lehet — tette hozzá tűnődve, miközben szürke szemét szigorúan összehúzta — hogy három évtizede él már bennem ez az esemény, amelyet soha el nem fogok felejteni... Szóval pontosan nem tudom, de biztos, hogy nagyon régen történt.. .

Nyár volt, forró nehéz nyár — folytatta — legszívesebben fürödni mentem volna, de a boltban kellett maradnom. Egy tisztító-boltban voltam alkalmazva és az igazat megvallva, nagyon örültem, hogy van állásom, vigyáztam is rá, munkámat lelkiismeretesen végeztem, nehogy a Főnök valami kifogást találjon . . . Ezért is féltem az egész ing-ügytől. Attól tartottam, ha nem találjuk meg a keresett inget, akkor elbocsátanak... Márpedig az inget fáradságom és igyekezetem ellenére sem találtam meg ... És különös, nagyon nagyon különös, nekem az volt a benyomásom, hogy a fiatalember nem is akarja többé megtalálni keresett ingét.

— A fiatalember, aki kereste a mosásba adott ingét sovány és magas volt

— e pillanatban szürkés szemével úgy mért végig, mintha azt akarta volna mondani, olyan magas lehetett, mint ön, de nem mondta, hanem zavartan így folytatta: — Kopottan, de tisztán öltözve járt, és ön bizonyára mosolyogni fog rajtam, ha azt mondom, hogy fiatal, csontos arca is, egy kicsit kopott, de tiszta volt... Csak sötét szeme égett valami konok, haragos lázzal...

Ebben a pillanatban tekintetünk találkozott. Az őszhajú asszony kínos megdöbbenéssel lehúnyta szemét, néhányszor zavartan végigsimított homlokán, én szívdobogva lestem minden mozdulatát, de egyetlen szóval sem ösztönöztem, hogy mondja tovább a történetet. Mély, sűrű csönd nehezedett ránk. Vártam, hogy jön egy újabb fél fehérneműs batyuval, de úgy látszik, e kora reggeli órákban az emberek nem nagyon járnak erre. Vártam, hogy az asszony kérni fogja a mosáspénzt, de nem kérte ... Elmerülten gondolkozott, majd mint akinek sikerült végre emlékezetébe idéznie a történet pontos sorrendjét, kezét felemelte és folytatta:

— A fiatalember már közel egy hete járt az inge után. Két inget hagyott mosatni és kiderült, hogy az egyik nem az övé. Ezt az állítását el kellett ismernünk, mert az idegen ingnek 42-es gallérja volt, márpedig ennek a fiatalembernek nagyon vékony nyaka volt... Igen kínos helyzet alakult ki. Minden visszamaradt inget megmutattam neki, de ő egyikben sem ismert a magáéra. Már nem is beszélt, csak egyszerűen tagadó módon ingatta fejét, hogy az ing nem az övé... Nekem ettől már nagyon keserű lett a szám íze, mert hiszen az állásomat féltettem és bármennyire nehezemre esett, már arra is gondoltam, hogy az elveszett ingért veszek neki egy újat és elibe teszem azzal, hogy ez az övé... De hogy jószándékú áldozatom kárba ne vesszen, tapogatózni