Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák

Akkor talán őt szerettük legjobban a világon. Tudtam, mire gondol, mindnyájan ugyanazt gondoltuk, mikor nem gondol a katona a hazatérésre. Mégpedig nem akármifélére, a hazatérésnek győzedelmesnek kell lennie... Az őrmesterünk* aki tegnap még szakaszvezető volt, nem őrmester lesz, hanem hadnagy, és a század élén halad majd, amikor bevonulunk Bukovecba és senki, senki közülünk nem hoz rá szégyent, kifeszitett mellel masírozunk majd, szálfa egyenesen, s a századunk természetesen legelöl halad, valamennyi hadsereg élén, megálmodott Bukovecunk utcáin, az emberek kifutnak a házakból, megcsodálnak bennünket, a lányok rózsákat szórnak ránk, valaki kitűzi a zászlót, sok lesz a nevetés és kiabálás és éljen és dalolás, könnyek öntözik a hazatérést, az emberek a hadnagyunkat nézik, és csodálkozva kiáltják:

— De hisz ez a Palkó, Macinka Paló! Micsoda hejre katona lett belőle, milyen jól áll rajta az uniformis! Ki hitte volna, hogy mint tisztet látjuk viszont! És hány medália csillog a mellén!

Azt kiabálják feléje:

— Paló, nézz már ránk, ne légy olyan büszke!

Aztán oda érünk a legszebb ház elé, ott is sűrű sorban állnak az emberek, és az őrmesterünk, Macinka, aki addigra kapitány lesz, kiadja a parancsot: „Század vigyázz! Jobbra nézz!“ A ház előtt szép, mosolygós öregasszony áll, az öreg Macinkénak biztos fehér lesz a bajsza, ott lesz a tizenkét éves Miska meg még valaki... és biztosan tartóztatni akarják majd Palót, de ő azt mondja: „Nem lehet, mama, nem lehet, ne haragudjanak, de még nincs vége a háborúnak..Biztosan ilyen lesz, így érzem és látom, így érezzük és látjuk mindnyájan ebben a percben, itt a bunkerban, mialatt a németek okádják ránk a tüzet, körülöttünk elszabadult a pokol és alattunk remeg a föld.

A parancs a katona álmodozásának végét jelenti, a parancs keményen konkrét valami. Elhangzik a parancs, és nyomában jön a roham és újabb roham. Roham. Dukla mögöttünk maradt, de nem zúdultunk le fergetegként a hegyekből, méterről méterre hódítottuk meg a terepet, dehogyis terepet, szülőföldünket! Nem hátráltunk meg, nem volt már erő, amely visszavethetett volna, de nem is száguldottunk előre, nem szárnyaltunk mint a sasok, erős és elkeseredett volt az ellenség, s tudta, mit veszt, ha elveszti ezt a vidékét! Sokan közülünk már csak egy macskaugrásnyira voltak otthonuktól, sokan itt estek el, amikor már kinyújtották kezüket a maguk Bukoveca felé, itt estek el a szülői ház küszöbén. Ö, ezek a küszöbök! Mit hagytak meg a szülői házból a tomboló gonoszok! Falvak roncsait foglaltuk el, amelyek megszűntek falvak lenni, csak a téglából rakott kémények meredtek az égre és emlékeztettek az elmenekült életre, amely valahol az erdőn lappang a hó alatt. Január volt, hol maradtak a bukoveci lányok rózsái? Kevés embert láttunk, s mi, akik az elsők között érkeztünk, szégyenkeztünk, hisz hamarább vártak, és mi későn jöttünk .,. Gonosz előérzet lopódzott belénk ... talán Bukovec is...? így foglaltuk el Dukla alatt egyik falut a másik után, s mindenütt ugyanaz a kép fogadott.

Öt napon keresztül rohamoztunk, az ötödik napon estefelé kiüztük a németeket egy faluból, s beszállásoltuk magunkat a félig beomlott pincékbe, ahogy lehetett. Reggel felé vízért mentünk, és akkor megláttuk őt — a szakaszvezetőnket. Egy üszkös gerendán ült és sírt. Egy kutya vinnyogva törleszkedett a lábához; nem volt miről beszélni, eleget tudtunk. Tudtunk már mindent.

A szakaszvezető fölemelte fejét, ránk nézet, és sírni lett volna kedvünk, s még jobban szorongatta torkunkat a sírás, amikor azt mondta:

— No... fiúk ... no ... bajtársak ...

S egyszerre a hajnali ködben nevetést hallottunk, s valaki nótára gyújtott. Ki tudja, ki szerezte, ki tudja, mikor, ezt a furcsa, szépséges, leggyönyörűbb katonanótát, amely így kezdődik:

Ha eljutunk Bukovecba, sej, haj, tillárom, ha eljutunk Bukovecba, bemegyek a pitvartokba, egy-két szóra, virágom.

Az őrmesterünk kevéssel utóbb elesett az Ondavánál, de a nóta megmaradt. Mire Prágába értünk, már húsz strófája volt. Énekeltük Eperjesről és Zsolnáról (ha eljutunk Eperjesre, sok kislány vár ránk könnyezve ... ha eljutunk majd Zsolnára, rozmaring nyit ablakába ...).

Városról városra nőtt a nóta. Maga talán buta és ügyetlen versikének találja,