Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák

de nem tudja elképzelni, mit jelentett ez a nóta nekünk. Ügy született, ahogy a katonanóta születik, talán éppen abban a pillanatban, amikor a legnehezebb volt a sorsunk, amikor már-már földhöz vert a bú, amikor a Bukovecunkról szőtt álmunk — mindenkinek megvolt a maga Bukoveca, szíve mélyén hordozta, s akinek nem volt, nem bírta ki — úgy látszott, összetört és semmibe foszlott.

A sofőr elhallgatott. Hallgatam én is, teljesen a történet hatása alá kerülve. Sokáig csend volt, aztán megkérdeztem.

— És mi lett a történet vége?

— Ez minden, tudja, én Nyugat-Szlo- vákiából való vagyok, én se találtam odahaza kövön követ. Édesanyám meghalt, apám másodszor megházasodott, én meg körülnéztem, mibe foghatnék. Valami ide húzott, erre a tönkre vert vidékre. Tudja, ezt a Bukovecot mi pusztítottuk el, az ágyúink, másképp nem lehetett. így hát azt mondtam magamnak — amit tönkretettél, építsd fel. így kerültem ide, s itt is maradok.

— Igaza volt az első kérdésével — itt házasodtam meg. Szép kis munka volt...

Fizettünk és tovább indultunk. Egész úton fülembe csengett a nóta: Ha eljutunk Bukovecba, s ahogy hallgattam magamban, mind szebbnek találtam . . .

Az esti órákban Svidníkben sétáltam, a vidéki kisvárosban, amelyet jól ismerek, hisz hosszú esztendőkön keresztül figyeltem, hogyan támad fel halottaiból. Legalább képzeletemmel be akartam hatolni a sötét, itt-ott még világos ablakok néma üvege mögé, látni akartam, hogyan él este és éjszaka ez a város, amely életünk peremére rúg ki. Nem sikerült. Nem tudtam gondolataimat összpontosítani semmire, figyelmemet újra és újra lekötötte a város mögött emelkedő, reflektorok fényétíen úszó óriási travertín obeliszk. Bármelyik utcába tértem be, — s igazán nem sok Svidníkben az utca, — mindenünnen láttam.

Ismerem ezt az obeliszkot. Ott voltam a monumentális emlékmű leleplezésénél, amikor az élők tisztelettel és hálával emlékeztek meg azokról, akik a legszörnyűbb időkben, a legnagyobb áldozatot hozták. Akkor közel százezer ember vette körül a kőszálat, mégsem tudta figyelmemet annyira megragadni. Mit érezhet, mit élhet át éjszaka az ember, ha egymaga áll e kőhalom előtt, melynek olyan formát adtak, hogy a kegyelet érzését ébressze bennünk és elgondolkoztasson az emberiség legfőbb értékeiről?

Nem is tudom, hogyan jutottam a közelébe. Elmentem a görögkeleti kápolna mellett, amely körül rendetlenül szétszórva domborodnak azoknak az embereknek a kereszttel jelölt sírhalmai, akik úgy haltak meg, ahogy az emberek általában meg szoktak halni. Aztán már semmi sem volt köztem és a duklai halottak között, akik rendkívüli időkben és rendkívüli, körülmények között ihaltak meg. Szembenéztem a bronzból öntött vöröskatonával, óriási kezében úgy tartja acélsisakját mintha tisztelegne azok előtt, akiknek tetemei itt pihennek az emlékmű alatt vagy amott fenn a duklai sziklák tövében, az erdők mélyén és a temetőkben. A bronzba öntött tisztelet mellett

— a szobrász tökéletesen ábrázolta ezt az érzést — azt kerestem a szobron, van-e bánat sötét bronzszemében, borong-e rajta gyász, mialatt őrzi kilencvenötezer ember álmát. Igen, volt. Gyász volt a szemében. És harag, meg szeretet, és remény, hát gyász hogyne lett volna benne? A művész tökéletes, nagy művet alkotott, amely méltó a helyhez, melyen áll.

Körüljártam az egész emlékművet, megnéztem a travertínba vésett dombor- műveket, amelyeknek sajátos varázst és életszerűséget kölcsönzött a reflektor- fény, elolvastam a Sztálin napiparancsából és Gottwald beszédeiből vett idézeteket, majd leültem a lépcsőre, és néztem a bronzból öntött vöröskatona mögött égnek törő obeliszket. Jó, hogy travertin- ból faragták, s nem márványból. így emberibb, a csillogó márvány ezen a helyen nagyon is hideg lenne, mint mindenütt, ahol felhasználják.

Vagy fél óra hosszat ültem így, szememet az obeliszkra függesztve, egymagám a halott ezrekkel. Valahol messze kutyák vonítottak, valahonnan egy nehéz gépkocsi motorja bőgött, részeg nótázás tépett bele az éjszakába. Ott fönn Duklá- nál hidegek és sötétek az éjszakák, fázni kezdtem. Felkeltem, hogy visszamegyek a városba még egyszer fölpillantottam, s ekkor lépéseket véltem hallani. Vagy csak képzelődtem volna? De nem, határozottan hallom, ahogy csikorog a kő-