Irodalmi Szemle, 1960
1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák
— Megint. Leültünk egy asztalhoz, a kinti hőség után kellemes hűvösség volt idebenn. — Nos, meséljen, mit jelent ez a Bu- kovec a maga életében? A sofőr elmosolyodott. — Nehéz elmondani, látnia kellett volna, hogyan festett ez a falu negyvennégyben. .. Tudja, a szakaszvezetőnk kevés beszédű ember volt... Amíg ki nem kerültünk a frontra, és tető volt a fejünk felett, minden szép és kedves volt körülöttünk, s egyszerre szorongás fogott el és a fiúk az otthonról beszéltek, a szakaszvezető hallgatott, s ha valaki megkérdezte, szép szeme van-e a kedvesének vagy más csodálatossága, mindig csak azt felelte: — Majd meglátod! Meglátod, ha eljutunk Bukovecba! Amikor hideg esős éjszakákon a lövészárokban feküdtünk, és dühöngtünk, hogy közel már a határ, és mégsem foglalhatjuk el tüstént, ebben a szent pillanatban, és szidtuk a tankokat, hogy még mindig nem jönnek támogatni a rohamunkat, szidtuk a háborút, az ellenséget és a kutya időt, a szakaszvezetőnk azt mondta: — A fene hallgassa a vinnyogástokat! Kutyadolgunk van, szent igaz, de várjatok csak, majd ha eljutunk Bukovecba! És egyszerre közel volt már hazáig, a haza ott volt az erdőn túl, az ember kedve kivirágzott, a bajtárs teste jobban melegített, és az idő sem látszott már annyira gyalázatosnak. Amikor elgyötört a hosszú menetelés és a lábunk már nem bírta, szívünk akadozott, s a menetelésnek csak nem volt vége, mindenki úgy érezte, még három lépés, és összerogy, s valaki utolsó erejéből elsóhajtotta „pihenő ...“, a szakaszvezető azt mondta: „A pihenővel várjunk, míg eljutunk Bukovecba!“ Egyszerre jobban éreztük magunkat, lábunk is meg- könnyebbedett, hátunk sem sajgott olyan iszonyatosan. Gyakran kinevettük a Bukovecéért, méregbe akartuk hozni, ki akartuk ugratni az elpusztíthatatlan nyugalmából, legalább egy kissé meg akartuk ríkatni, de róla lepergett minden, s amikor már nagyon soká hergeltük, elmosolyodott, és megint csak azt mondta: „Majd ha eljutunk Bukovecba“. Mindnyájunk számára Bukovec álmaink és vágyaink birodalma volt. Szakaszunk, majd a század s végül az egész ezred harci jelszava lett, hisz ott elől, Duklán túl — oly közel volt és mégis messze — mindegyikünknek volt valakije, a kedvese, az anyja, régi élete, a maga Bukoveca. Fogalom és ígéret, csodavidék lett számunkra Bukovec, ahol végetér a katona minden szenvedése, s kivirágzik a boldogság, amelynek reményét oly régóta rejtegetjük szívünk mélyén. így vere- kedtük előre magunkat, araszról araszra a határig, lázas várakozással és mind türelmetlenebb szívvel. Ö, sohasem felejtem el a bajtársamat, akinek a lábát a határkőtől három lépésre tépte le a gránát. Odakúsztunk hozzá, de már nem lehetett segíteni rajta, még ránk nézett és utolsó erejéből azt mondta: — Azt a Bukovecot... én már nem látom meg ... Ketten voltunk mellette, s a másik hirtelen felugrott, iszonyú hangon elordította szakaszunk csatakiáltását, nem láttunk, nem hallottunk semmit, csak rohantunk előre mint a fergeteg, nyomunkban a többiek, egyszerre megmozdult az egész század. így keltünk át a határon, nem valami dicsőségesen, de küzdelmesen. Senki sem tud úgy álmodozni, mint a katona. Hosszú menetelések, útszéli esti pihenők alatt, didergető hidegben az első vonalban, az aznapi kilencedik és tizedik roham közti szünetben, front mögött a kályha mellett, csillagos éjszakákon — ó, senki sem tud úgy álmodozni, mint a katona. A katona élete maroknyi emlék, gondosan elrakva ott rejtőzik a tarisznya mélyén, a katona élete annak a puszta tények az öröme, hogy még él, s a reménye valaminek, ami nagyobb és erősebb a halálnál, várakozás és vágyakozás a katona élete, talán szerény, talán határtalan vágy, amely tiszta és teljes, mint a forrás kristályos vize. Egyszer állásban feküdtünk, a németek szórták ránk a tüzet, kész pokol sistergett körülöttünk, fütyült, zúgott és mennydörgött, remegett a föld, még a kisujjunkat sem mertük kidugni a lyukból, de a gondolatot srapnel nem tépi cafattá, golyó sem üti át, a gondolat szabadon szállhat messze, messze, s a szakaszvezetőnk gondolata gyönyörű volt és hallhatatlan, amikor a bunkerben lapulva azt mondta: — Fiúk, nehogy aztán szégyent hozzatok rám, ha eljutunk Bukovecba!
