Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák

Duklai

legendák

Mňačko L.

iN^em tudom, mi húz mindig oda. messzibb pont ez, amit az ember nálunk elképzelhet, s a rossz utakon az utazás tovább tart, mint a repülőút Kairóba. Mégis minden évben visszatérek. Nem a természet szépségeit csodálom. Pedig gyönyörű a táj, sűrű, beláthatatlan, az ember első pillantásra azt mondaná, érintetlen erdők. Csakhogy ezeket az erdőket nagyon is érintették, két háború viharzott keresztül rajtuk, aminek érdekes bizonyságait találhatjuk Hencovcéban, legnagyobb fafeldolgozó kombinátunkban: emitt egy vén tölgyfatörzsbe benőtt tizenötös srapnel, amott a sarokban egy halomba söpörve gránát- és aknarepeszek

— egyik gyerekfej nagyságú, a másik tenyérnyi —, van itt félig átfűrészelt tüzérségi lövedék, ezer meg ezer puska- meg gépfegyvergolyó, sőt, az ember nem is érti, hogyan lehetséges, egy fatörzsbe benőtt rozsdás rohamsisak. A gépek rongálódnak, pusztulnak tőlük, a háborús acél kegyetlenül jó minőségű és kemény, s a fűrész acélja nem képes megbirkózni vele. Két esetben robbanás is történt a a telepen, jutalmat írtak ki mindenkinek, aki feldolgozás előtt vasrepeszt talál a gömbfában. Gyönyörű erdők ezek, de betegek, sanyargatottak, s a fűrésztelep szögletében egyre növekvő repeszdarab- halom már csak megkésett, bár ékesszóló bizonysága annak, ami ezekben az erdőkben lezajlott.

Láttam egy ilyen erdőt a Halál Völgyében, ahol néhány elpusztított szovjet és német tank állt egymással szemben, fenyegetőn ásítozó ágyúcsövekkel. Itt csaptak össze kegyetlen párviadalban. A gazda, akivel találkoztam, azt mondta:

— Ha bárhol ásna ezen az úton, nem találna mást, csak emberi csontokat.

Az egykor névtelen völgyben, amely ezerkilencszáznegyvennégyben kapta nevét, ijesztő erdőt láttam. A fák koronáját mintha lenyesték volna. Semmi sem zöldellt, csak kísértetiesen derékba tört, megkopasztott, legyilkolt fatörzs- csonkok meredeztek az égre. Ma ez az erdő újból kizöldült, halott roncsaiból új élet sarjadt. Hány sérült erdő van még arrafelé.

Nem hallgattam a hegyi patak lelket nyugtató csobogását, nem engedte egy csontváz, egy furcsa csontváz, német rohamsisakkal a fején, üres szemgödreit reám meresztette, fogait rám vicsorította,