Irodalmi Szemle, 1960

1960/4 - L. Mňačko: Duklai legendák

s csontkezével, amelyről rég lemállott a bőr, a hús és az izom, rám fogta rozsdás puskáját. Ott feküdt a pataknál, lába a vízben, és vicsorgott a világra. Ne higy- gyék, hogy ki tudja milyen régen volt, legföljebb négy-öt esztendeje. Később, amikor beszéltem erről a találkozásról Svidníkben, tudtam meg, hogy arrafelé nem járnak az emberek, arrafelé még sok az akna. Igazán szép kirándulás a gyönyörű természet ölére .. .

Ezen a tájon egyetlen falu sem maradt ép, sértetlen. Amit nem pusztítottak el a harcok, azt tervszerűen felégették, közmondásos rendszerességgel megsemmisítették a németek. De a pusztítás foka is különböző volt, Haburában megmaradtak a pincék és a kémények, itt-ott egy málladozó fal, Palotán nem maradt semmi, egyáltalán semmi, az ember alig sejti, hogy itt valamikor falu volt.

Negyvenötben csikorgó télben, a földbe ásott lyukakban kis gyerekeket láttam itt, tetvesen és betegen feküdtek a földön, derékaljuk néhány ócska német katonarongy volt, amit az emberek az elesettekről húztak le. Akkor még nem voltak utak, semmi sem volt, csak aknák, milliónyi tányér- és tankakna. A paraszt tavasszal kiment szántani a földjére, és ott maradt lovastul, láttam az ekéjét, mellette hevert a csonka lódög. Láttam az emberek hallatlan élniakarását is, élni akartak mindennek ellenére, a rájuk leselkedő halál, az éhség és betegségek, nyomor és hideg ellenére. Talán az erjedő életakarásnak ez a képe ragadott meg annyira, segíteni akartam az embereknek, segítettem is, amennyire tőlem tellett, de főképpen látni, átélni akartam, hogyan törnek ki szinte reménytelen helyzetükből. Évente eljárok közéjük, néha egy évben többször is.

De leginkább Dukla vonz. Nem tudom, miért. Nem csak amolyan vidék e^, amelyről áradozva mondod, hogy szép. Járom a régi harctereket, már pontosan tudom, hol mi történt akkoriban negyvennégyben, ismerem a hegyek és magaslati pontok nevét. Különös, senkim sincs ott, senki sem harcolt és senki sem esett el azok közül, akik közelállnak hozzám, mégis mindig újból és újból elérzéke- nyülök. Mit keresek ott? Nem tudom. Talán választ a kérdésre, amely állandón gyötör — mi a háború? Azon a tájon tomboló és iszonyú volt a háború, talán a legszörnyűbb országunk területén.

Mindig megélek valamit, mindig részem van néhány nem hétköznapi élményben. Tizenöt esztendő telt el azóta, hogy a németek aláírták a feltétlen megadást, de arrafelé a háború még nem szűnt meg, még mindig kísért az emberek sorsában, gondolkodásában és tetteiben.

Dukla ... mindig arra emlékeztet, milyen könnyelműn bocsátották áruba egykor egyesek ennek az országnak a szabadságát, s milyen iszonyatosan nehéz volt elérni, hogy ennek az országnak az első darabkája megint szabadon lélegezhessen, bár lenn a pincében, egykori házaknak kormos üszkei alatt, amikor felszakadt a tüdőkből a minden mást túlharsogó kiáltás:

— Elmentek! Elmentek a néipetek!

•

Nem tudom, hogyan történt, hogy nem vettem észre: nincs keze. Két fiatal újságíróval ült az étterem sarkában és hangosan nevettek, alighanem tréfákat mondtak 'egymásnak. A fiatalemberek észrevettek és meghívtak, üljek oda hozzájuk. Nem nagyon akaródzott, fáradt voltam, nehéz nap volt mögöttem, no de egy pohárka vodka sohasem árthat.

Bemutatkoztunk, vagy negyven éves, fekete hajú, olajbarna inges férfi bal kezét nyújtotta és elmormolta nevét, hisz tudják, hogyan van az a bemutatkozásnál. Alighanem nagyon fáradt lehettem, hogy nem tűnt fel, miért nyújtja bal kezét. Jó fél óra hosszat üldögéltünk az asztalnál, s beszéltünk mindenről, ami éppen eszünkbe jutott. Aztán elbúcsúztunk.

— Fölmegy Duklára? — kérdezte az ismeretlen ismerős, amikor elköszöntem.

— Igen, reggel indulok.

— Ha akarja, magammal viszem ...

Megköszöntem. Reggel még valami elintézni valóm van Svidníkben.

— Egész nap ott leszek... Megmutatom ezeknek a fiatalembereknek a csatateret.

— Akkor hát még találkozunk ...

Aludni mentem. Reggel elintéztem az

ügyeimet, megnoszogattam negyven büszke paripámat és hajtottam a Spartakot fölfelé a jól ismert úton, a határra. A határsorompónál találkoztam velük. Tegnapi ismerősöm most egyenruhát viselt, s mikor közelebb mentem hozzájuk, láttam, hogy nem akárki, a vállapján két