Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - FIGYELŐ - Zd. Pluhař: Ha elhagysz ... (Dobos László)

megfésülte kócos sörényét. — Közönséges műhely, egész nap napszámosként melózni

— ezen már túl vagyok. Garázs! — vágta ki diadallal. Egy ideig élvezte szomszédai értetlenségét. — Garázs, női kiszolgálással, galamb ócskáim! Autcservice, vörös lakk, krom, jön a tragacs, kezeslábasban körülveszik a lányok, mosolyok, mély kivágások. Az egyik csak a benzint tankolja, a másik a levegőt méri, lemossa az ablakot, évödik a vendéggel, limonádét, feketét vagy coca- colát nyújt neki — a benzinkútnál ugyanis büfé is lesz. Meresztitek a szemeteket seno- res, hogy megfirkáljuk a dolgot? Belőled könyvelőt csinálok, tanult tetű vagy — vágta hátba magabiztosan Václavot... — Ezt a Honzát meg kitanittatom szerelőnek, mit kezdjek az ilyen anyámasszony katonájával."

Ebből a képzelet szülte világból szinte belezuhannak a Camp Valká-ba, a menekültek gyűjtőtáborába. Idegenbe szakadt életük színhelyévé ezután a tábor egyik barakkjának szobája, a 11-es válik. A regény egész folyamán ez a gyűtőtábor jelképpé lesz, nem is emlegetik másként, mint Valka vagy a tizenegyes. A cselekménynek három főága van, Václav, Honzík és Jarda életsora. De ezen kívül számos mellékágban, epizódfigurában, párbeszédben, jelenetben szövődik az emigráltak élete. A tizenegyes és a Valka tartalmilag és szerkezetileg is lényeges pontjává válik a regénynek. Ez a piszkos barakkszoba hamis reményektől fűtött életük piactere lesz. Kopott asztala, pókhálós ablaka s emeletes ágyai vannak a szobának. Itt nincs hová bújni, féltett emléket vagy kincset is csak a szalmazsák rejthet el. A lányok esti „műszakra" indulva ágyuk tetején mázolják ki magukat s késő éjszaka ide térnek vissza tépetten, borgőzösen, sápadtra kopott ajkakkal, az amerikai katonáktól kapott cigarettával a zsebükben és kilós húskonzervekkel szegényes motyó- jukban... “Ott csoszog az öregasszony, meztelen lábára húzott papucsban. Megállt az ágyuk közötti folyosó előtt. Közelről látható volt, hogy pongyolája egyes részein kikopott a hímzés: az aranypávák egyikének csaknem hiányzott a feje.

— Itt mindenki tiszteli — mutatott a kapitány ágyára.

— Mi volt, mielőtt idejött? — intett fejével Václav az ajtó felé, amely mögött a szobaparancsnok eltűnt.

— Nyugati repülő. Aztán tiszt a hadseregünkben: a rangja, amint látják, megmaradt a szobában is. Az öreg pedig — nézett hangját suttogóra fogva a túlsó sarokban levő ágy felé — egyetemi tanár. Doktor Márkus. Prominens.

— Hát a család a sarokban?

— Stefanskiék. A fiatal lánynak állítólag

tébéje van ... Én meg nem vagyok semmiféle bárónő, nehogy azt gondolják. Egyszer a Schaumburg-Lippe családból származó nagybátyámról meséltem, azóta a professzor bárónőnek szólít, ellenszenves ember."

Ezek és ilyenek a tizenegyes lakói. így zajlik le az első ismerkedés. De ezzel nem fejeződik be! Minden nap tovább szövődik az önmutogatás, az életrajz-teregetés. Alig történik valami, ami ne adna okot a tegnap, a múlt élesztgetésére. S miközben lobot fog a múltat igazoló és magyarázó képzelet, észrevétlenül köddé foszlik, megsemmisül az erkölcsi ítélőképesség is. A jó megszűnik jó lenni. A bűn, a gazemberség, a gyilkosság erénnyé lép elő. Az emigrációs élet első állomása az erkölcsi normák hatálytalanítása. Tagadása mindennek, ami tegnap történt. A három fiatal cseh újra akarja kezdeni az életet. Voltaképpen ez a tartalma minden illúziónak, amit az emigráltak kimondva vagy kimondatlanul magukban melengetnek. Mást kezdeni, „többet“, „jobbat“, mint az eddigi volt. Václav, Honzík és Járda jóformán még fel sem ocsúdtak a szökés és az ismerkedés izgalmai alól, máris rájuk szakad az emigráció végítélete: a várakozás. Várni és hallgatni a bárónő perverz sóhajtozásait és figyelni a professzor fejtegetéseit a demokráciáról és az egyéni szabadságról. Vakvágányra tolva vesztegelni, nézni és tehetetlenül várni. Határon túl, elszakadva a hazától ez az első döbbenet: várnom kell.

A megálmodott lehetőségeket szürke emigráns hétköznapokká fakítja a tizenegyes és a Valka légköre. Ami a határon túlról még nagynak, csillogónak, „korlátlan szabadságnak“ tűnik, itt összezsugorodik, kisszerűvé válik. A gyűjtőtábor minden emigránsára gond nehezedik: mi lesz holnap? Hová, merre vezet az út a Valkából? Reményt, reménykedést keres mindegyikük, mert csak ez enyhíti a tompa várakozás perceit. Minden lehetőség reményt csillant gondolataikba. Sajnos, az érvényesülés, a megkapaszkodás lehetősége kitapogathatat- lan messzeségben délibábként lebeg előttük. Egy nap a három fiú bekopog a Cseh komité irodájába, a kivándorlás lehetőségei után érdeklődnek. „Hát hova húzza magukat a kalandos vérük? Jueszej, Kanada, Ausztrália vagy talán Űjzéland? Vagy egyenesen a préri, az argentin pampák? Az egész világ nyitva áll maguk előtt..." A továbbjutás, a valahol révbeérés lehetősége egyelőre csak remény, reménykedés. A léleknek, a gondolkodásnak görcsbe rándult állapota ez, zsibbadtság, mikor még érzem az ébrenlétet, tudom magam mozdítani, de már nehezednek végtagjaim, lassul a lépés, azonban nem tehetek mást, mint várok és re