Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - LÁTÓHATÁR - Turczel Lajos: Egy sokat vitatott könyv (L. Aragon: A nagyhét)

hogy nem tudtam, XVIII. Lajos elfogja-e csakugyan hagyni a francia földet, mi fog történni Napóleonnal, és Waterloo neve nem volt más nekem, mint néhány betű egy térképen." De Aragon nemcsak erre a múltat kísérteties hűséggel visszaidézni tudó beleélésre, beleolvadásra képes. Ő ebben a káprázatosán megjelenített, jelenné tett múltban szenvedélyesen keresi és feltárja az előző múltnak a szálait és a jövendőnek a csíráit is annak a meggyőződésének megfelelően, amelyet az előbbi idézett helyén és „közbeszólásában" ugyancsak kinyilvánít: „A férfiak és nők nem csupán egy sereg cselekedetért felelősek, hanem a jöventiő magvai is. A regényíró nemcsak bíró, aki számonkéri elkövetett tetteiket, közéjük tartozik ő is, mert mohón szeretné tudni, hogy mi lesz majd, s az egyéni sorsokat egy nagy, távoli válasz reményében faggatja oly szenvedélyesen. Nincs oly előre meghatározott sors vagy ilyennek látszó, melyet az író reménytelennek ítélhetne, mindig felbukkanhat valamely ellentmondás a már megadott elemekből." Aragon itt a történelmi materializmusban megtestesülő humanizmus mellett tesz hitet, és e hitének szellemében tárja fel az esőben és sárban menekülő királyi kíséret tagjainak, s a menekülés által érintett városok és vidékek polgárainak, parasztjainak, munkásainak, lángragyúló bo- napartistáinak, riadt nemeseinek és arisztokratáinak, a kétkedve reménykedő és cselekvésre készülő köztársaságpártiaknak, embereknek és osztályoknak a múltját és jövőjét, hullását és születését, történelmi pozitívumait és negatívumait.

Amint arra már utaltunk, A Nagyhét alapcselekménye: a menekülés hét napjának kaotikusán kavargó története. Ez egyúttal a könyv klasszikus műfaji értelemben vett regény-magva, regény-gerince is. Erre a mesterien felépített gerincre — amely önálló műként is fényesnek megállná a helyét, tehát mondjuk alapregénynek vagy regényalapnak

— erre az alapregényre építi rá Aragon sokrétű és sokágú művészi tudással, tu- dósi tapasztaltsággal, merész megoldásokkal, ihlettel, invencióval azt, amit az alapcselekményhez viszonyítottan előző múltnak és jövőnek nevezhetünk. És ahogy Aragon mindezt csinálja, véghezviszi, ahogy egy megjelenített történelmi pillanatban a dialektikus fejlődést, a múlt gyökereit és a jövő hajtásait megmutatja, abban van az, amit a szocialista realista regényművészet kiteljesülésének, a módszeren belüli új lehetőségek, vívmányok feltárásának, A Nagyhét művészi és műfaji nóvumának mondhatunk. Nem arról van itt szó elsősorban, hogy az író merőben új művészi módokat,

megoldásokat használ, hanem arról, hogy a művészetnek és a művészeteknek (az írásművészeten kívülieknek is!) és saját eddigi pályájának a sokoldalú tapasztalatait bámulatos szintézisben alkalmazza.

Az alapcselekménynek a mozgatása, az „alap-regénynek“ szerkezeti felépítése nagy- ban-egészben a nagy realista regény-folyamokhoz hasonló módon történik, de valami egészen újszerű, az egyik pillanatban naturalista pontossággal megrajzolt, a másikban impresszionista könnyűséggel felvázolt cou- leur local-nak a nyújtásával. Ez a különös, az esőcseppek prizmáin keresztül hol szín- pompásan felvillanó, hol homályba hulló, kor-szőttes teszi indokolttá a „megfestett regény“ elnevezést, amelyet egyes kritikusok A Nagyhét-re — a festészet clair-obscur módszeréhez hasonló eljárással megalkotott környezetrajza alapján — használtak.

Beszélhetnénk arról is, hogy milyen pompás megérzéssel alkalmazza Aragon egy másik művészetnek: a filmnek a módszereit is; akár az alapcselekmény mozgatásában (helyenként) ; akár a szereplők előéletének a főcselekményébe iktatott felidézésében; akár a regény természeti főhőse: az eső különböző intenzitású válfajainak vissza-Vissza- térő, s a hangulati aláfestés céljának megfelelő egymást váltogató adagolásában. Hősei ábrázolásához, lelkiviláguk, gondolkodásuk, titkaik és szándékaik, múltjuk és jövőjük megmutatásához — az epikai jellemábrázolás klasszikus eszközei mellett — felhasználja azt a gazdag művészi apparátust is, amelyet már a modern regény hozott létre: a belülről való ábrázolás módjait, a belső monológokat, a sztereoszkópiát, a publicisztikai és történelmi jellemzést.

Az epika és líra csodálatos összeölelkezé- seiként hatnak A Nagyhét-ben azok a költőien mélyértelmű és a lélek mély rétegeiből hírt hozó álmok, amelyeket az író az alakjaival álmodtat vagy — saját életét a regény-cselekménnyel, élményeit alakjai élményeivel összefonva — önmaga álmodik; a jövőbe messzire előrevilágító látomások, amelyeket a regény alakjai látnak vagy ezeknek az alakoknak a lelkivilágán keresztül a jövendő titkait kereső író vizionál. Mit szóljunk az író szubjektív „közbeszólásairól“, amelyekben egyszer költői szárnyalással és jelképes áttételekkel, máskor tudósi megalapozottsággal és tárgy-biztonsággal a szocialista realizmusnak, a szocialista realizmuson belüli saját kísérletezésének a magyarázatát, apologetikáját nyújtja, irodalompolitikai és alkotási problémákat feszeget, a regénye leendő kritikusaival és olvasóival polemizál?!

Mit szóljunk a káprázatosán gazdag és összetett nyelvről, s az ábrázolás és hangú-