Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - Turczel Lajos: Egy sokat vitatott könyv (L. Aragon: A nagyhét)
ellenkezőleg olyan mű, amely a szocialista realizmus elmélyítését, kiteljesítését jelenti, amely a szocialista realista módszer számára új művészi lehetőségeket, vívmányokat tár fel. De hát mik is azok az új művészi lehetőségek, vívmányok, amelyek A Nagyhet-et a szocialista realista regényirodalom eddigi típusaitól megkülönböztetik, amelyek ezt a könyvet újszerűvé, úttörővé teszik?! Mi az a nóvum, amit A Nagyhét a regény műfajába hozott ?! Mielőtt erre a kérdésre felelnénk, szükséges, hogy röviden ismertessük a regény témáját, tartalmát. A Nagyhét témáját — mint azt már fentebb is megemlítettük — az író a XIX. század második évtizedének, pontosabban az 1815-ös évnek francia történelméből merítette. A téma magjául szolgáló alapcselekmény — XVIII. Lajos királynak és kíséretének az Elba szigetéről visszatérő Napóleon előli menekülése — mindössze egy hét alatt, a Virágvasárnaptól Húsvétig tartó nagyhét alatt játszódik le. A menekülő podagrás királyt az uralkodóház hercegei, államférfiak, udvaroncok, marsallok, katonatisztek, testőrök, a nemességből és a nagypolgárságból származó ifjú önkéntesek, s fehér liliorrios diák-nem- zetőrök, volt emigráns nemesek és arisztokraták kísérik. A menekülés egész ideje alatt vigasztalanul zuhog az eső, beborítva, eláztatva, lelkileg és testileg elernyesztve ezt a szánalmas, s az uralkodó tehetetlen tanácstalansága és ravasz bizalmatlansága következtében minduntalan megrekedő, szétszakadozó és fejét vesztő gyászmenetet, amelyben a született ingyenélőkkel, az udvari herékkel, a kalandorokkal, az árulókkal, a tehetetlenül odasodortakkal, a köpönyeget fordítottakkal és az újabb köpönyegfordításra készülőkkel összevegyülve tántoríthatatlanul szilárd jellemek, osztálytudatból vagy szolgálati becsületből kötelességtudók, töprengő hazafiak, nagy alkotásokra termett férfiak is menetelnek. Ebben a vegyes társaságban, monstruózus menetben kedvenc paripáján, Trick-en ülve ott vonul egy újdonsült testőrhadnagy is, a nagypolgári származású Théodore Géricault, kitűnő és szenvedélyes lovas, a kornak később igen ismertté váló festője, akit a nehézségi erőként ható osztálykörülmények mellett a kritika értetlenségén és merevségén érzett daca és keserűsége sodort most a királyi hintót követők közé. Théodore-nak, mint beosztottnak, nincs különösebb funkciója és feladata; sárosán és csapzottan, de a fizikai fáradtságot aránylag jól bírva lovagol, vonul a végtelen esőfüggöny alatt, társaival együtt hosszú órákon át kényszerűen vesztegel, s közben a művészet kérdésein és a saját mostani helyzetén is töpreng. Ez a fiatalember — a szó műértelmében véve a hős szót — nem főhőse a regénynek (arról már tudunk, hogy szimbolikusan Aragon egykori alakját, a Befejezetlen regény híres kifejezésével élvén: „régvolt képemását“ is példázza), de a sok szereplő közül erősen kiemeli az, hogy az író szeme állandóan rajta van, s a cselekmény elsodródó szálai minduntalan visszatérnek hozzá. Théodore egyre jobban érzi helyzetének, a király csürhéjébe sodortságának értelmetlenségét, míg végül az egyszerű nép körében szerzett megrázó élményei, (amelyekhez a „közbeszóló“ Aragon odapárosítja saját életének döntő élményeit) rádöbbentik őt az egész történelmi helyzet megértésére. Meg- világosul előtte, hogy az ő helye nem a hájfejű podagrás király vagy a forradalom szárnyain felemelkedett s e szárnyakat aztán könyörtelenül lenyeső császári kalandor számító környezetében van, hanem a dolgozó francia nép mellett, amely a hatalmasok eszközéül odadobottan, még tétován, de már makacs elszántsággal tapogatja és keresi a jövőjét. „Ő abba a mérhetetlen névtelen tömegbe akar beletartozni, amely végeredményben vérével, életével és munkájával fizet a hatalmasok küzdelmeiért“, de amelynek a történelemnek ebben a tragikomikus színjátékában „nincsen vesztenivalója.“ Miközben a király és a menekülésben megfogyatkozott és most az utolsó pillanatban meg is rostált kísérete arra készül, hogy átlépje a belga határt, a tépelődésén úrrá lett Théodore döntő elhatározásra jut: hátat fordít a királyi gyászmenetnek, és elindul királygyilkos nagybátyjához, s egyútttal az életének értelmet adó új világnézethez is. Ez dióhéjban A Nagyhét témája, tartalmi vázlata. Ebben az ösztövérnek látszó tartalomban és az alapcselekmény lepergésére szolgáló rövid hét napban benne van azonban az egész napóleoni korszak, sőt annak előzménye, a nagy forradalom is, és az is, ami a francia történelemben a napóleoni száznap után jön: A Bourbon-restauráció, az ultrák pünkösdi királysága, és azok a köztársasági mozgalmak, összeesküvések, amelyek a restauráció és a polgárkirályság idején lángolnak fel. Konkrét történelmi értelemben mindvégig a menekülés hét napjának esőverte, esőáztatta talaján állunk, s e „szégyeneposz“9) egyes mozzanatainak lélegzetelállító hűséggel és szuggesztivitással való érzékeltetésénél azt is készséggel elhisszük Aragon- nak, amit az egyik ilyen helyen tett „közbeszólásában“ mond: „...esküszöm, hogy úgy érkeztem a királyi testőrséggel Flandriába, 9) R. de Jouvenel nevezi így tanulmányában a menekülést.
