Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - LÁTÓHATÁR - Turczel Lajos: Egy sokat vitatott könyv (L. Aragon: A nagyhét)
Egy sokat vitatott könyv Az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja Louis Aragon új regénye, A Nagyhét volt. Már közel két év telt el e mű eredeti francia nyelvű megjelenése óta, de még mindig nem ült el az a kritikai hullámverés, amelyet Franciaországban és Franciaországon kívül támasztott. Azt gondolhatná valaki, hogy ez a hatalmas visszhang Aragon világszerte elismert írói kvalitásának természetes fokmérőjeként önmagától adódott. A valóságban azonban nem így áll a helyzet! A Nagyhét által kiváltott rendkívüli kritikai érdeklődést nem lehet csupán Aragon írói nagyságával, sem az új mű kivételes művészi értékével magyarázni. Aragon kimagasló tehetsége A Nagyhét megírása előtt is nyilvánvaló volt, e tehetség sokrétű megnyilatkozásaira azonban a kritika egy része egyenlőtlenül és elfogultan reagált. Nincs ma a világirodalomnak olyan írója, aki annyira sokoldalú és a sokoldalúságában olyan fölényesen egyenértékű lenne, mint Aragon, de a polgári kritika eddig érdeme szerint csak a költőt értékelte benne és a regényíróról legtöbbször rosszindulatúan hallgatott. (A kritikusról nem hallgathatott, mert annak marxista megalapozottságú izgalmas probléma- felvetéseire és szenvedélyesen politikus és polemikus állásfoglalásaira kénytelen-kelletlen reagálnia kellett.) Aragon új regénye — amelyet most már a polgári kritika is pozitiven, sőt lelkesen, lelkendezve fogadott — meglepő formai és tartalmi újszerűségeivel kétségkívül kivételes művészi értékű alkotás; minden bizonnyal úttörő jelentőségű is lesz, és egy kitaposott műfajban a kor művészi igényeinek megfelelő új utakat fog nyitni. Ez mind igaz, és igaz lesz, de mindennek ellenére ki merjük jelenteni azt, hogy A Nagyhét eszmei-művészi összértéke — még az arány mértékében számítva — sem haladja túl azt az értéket, amelyet az író eddigi epikai ővréjében a Való Világ ciklus és ebben elsősorban a Kommunisták hat kötete képvisel. A Kommunistákba évszázadok múlva is úgy fognak tekinteni, mint a mi korunknak, Aragon korának — teljes társadalmi jelentésben használjuk a kor szót! — egyik hitelesítő vezérművére, Háború és Béke-jére. A Nagyhét — legyen bár „sokkal magasabbröptű a Kommunisták-nál“,1) és fusson be akármilyen nagy, az eddigit sokszorosan felülmúló diadalutat is — alapvető tematikai korlátéinál, objektív tartalmi leszűkítettségénél fogva még csak egy új művészi szakasznak, egy műfaj (a regény) és egy módszer (a szocialista realizmus) kikristályosodásának egyik útjelzője lesz. A kort, a társadalom fejlődésének jelenlegi szakaszát azzal a művészi nóvummal, amelyet A Nagyhét teremt vagy alapoz meg, majd csak más, korszerű témákat feldolgozó művek fogják kifejezni, köztük minden valószínűség szerint Aragonnak a jövőben megírandó művei is. Aki már olvasta Aragon új regényét, és többé-kevésbé ismeri a körülötte lezajlott eddigi vitát is, az most bizonyára csodálkozással olvasta A Nagyhét-ről alkotott véleményünket, és talán már a dogmatizmus bűnében is elmarasztalt bennünket. Tette pedig mindezt azzal a meggyőződéssel, hogy a mi véleményünkkel elsősorban magának az írónak A Nagyhét-hen tett szubjektív „közbeszólásaí“ állíthatók szembe. Idézzük csak a mondottak értelmében legjellemzőbbnek vehető „közbeszólást“: „Nem tudom, de meglehet, hogy ez a könyv — hatvanegyedik életévemet töltöm be mialatt ezeket a sorokat írom, a podagrás király korát, a dagadtlábú XVIII. Lajosét, akit kis hintájában szállítanak —, hogy ez a könyv, amely csak hamis módon, csak látszólag fordul a múlt felé, tulajdonképpen az én nagy kísérletem a jövendő felderítésére, talán nem más, mint utolsó látomásom a világról, hol nekem csak arra van szükségem, hogy a mindennapok ruháját, köznapjaim ruháját szétrepesszem a testemen. Talán itt a magyarázata, hogy abban a mértékben, ahogy Virágvasárnaptól Húsvét felé közeledem (a regénynek 1815-ben lejátszódó cselekménye egy hétre, a Virágvasárnaptól Húsvétig tartó nagyhétre sűrűsödik össze. T. L.), mint valami dobogás a talajon, távoli zaj, melyet a föld süketen továbbad, prózámban egyre többször csendül fel az a szakadatlanul ismételt szó, ez a szó, mely kitartó dobpergésként hangzik — a jövendő. Meglehet, azért nyúltam a történelemnek ehhez a különös, régi szövetéhez, kétségekkel és bizonyosságokkal terhesen, azért követem a szövet egymást keresztező szálait, emberek és színek bonyolult hímzését, meglehet azért vetettem magam az el- hanyatlott idő tömegébe, hogy kiszakítsam magam, most, hogy pályám a befejezés előtt áll, a világ túlságosan egyszerű és egy Turczel Lajos *) Renaud de Jouvenel kijelentése A Nagyhétről írt tanulmányában.
