Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
kört teremteni és élményt adni. Az úri „rezgő-csárdás“, a szentimentális „slow“ és magyarnóta karikirozása, a tiszt úrnak a nőkkel való tivornyázása nem keltett bennünk akkora undort és ellenszenvet, amilyent a cselekmény megkövetelt. Ezen a szürke alapszínen aztán érthetően nem érvényesülhetett kellőképpen a gyermekét féltő anyaszeretet, mint a drámai konfliktust előkészítő ellentét. Sőt a felszabadulási jelenet is plakátízűvé vált ennek eredményeként. Mindezen hiányosságok ellenére meg kell állapítani, hogy ez a táncjáték a három művészet: a tánc, a zene és képzőművészet sikeres ölelkezése. A mozdulatok táncosak, s a zene szelleméből fakadnak, színes, változatos és nagyvonalú képek sorozata kötötte le a nézőt. A koreográfus igyekezett nagyon helyesen táncos pantomimmai összekötni és megrajzolni a cselekményt. Kár azonban, hogy a zene és a koreográfia nem találta meg a megfelelő egyensúlyt, hogy nem voltak egyszerre modernek és archaizálok. Legyenek modernek a változatosságban, a pózok, a képek újszerűségében, archaizálok a szép képek kultuszában és a magyar népművészet elemeiből kialakított formanyelv használatában. Dicséretreméltó a finom mértéktartás: nincs a mozdulatokat elnyomó, túltervezett díszlet, színpadi kellék vagy „túl“ festői jelmez. És ez rendjén is van, hiszen mi nem a szemet akarjuk elkápráztatni, hanem a szívhez, az értelemhez szólni a népi együttes sajátos formanyelvén. ★ Ha sorra vennénk a műsorszámokat, más-más változatban, de körülbelül mindenütt elmondhatnánk, hogy a próbálkozások, eszközkeresések és újat-akarás jellemzik az egyes számokat. Majdnem minden műsorszámban hiányoljuk egy vidék táncgyűjtési anyagának paraszti figurákban, táncokban való feldolgozását. A muzsika — Rajter Lajos ízes, jó színpadi muzsikáját kivéve — sajnos nem találta meg a magyar népi együttesnek megfelelő hangot. Hiányzott a műsorból a bensőséges líra, pedig lett volna rá alkalonu A „Hej halászok, halászok.. .“ ugyanis tipikusan szélesen áradó lírikus dal. Általában sokalljuk a „lármás“ színpadi képeket, az örökös „forte“-t, a rutinosan ötletes, sablonos szerkesztési módot. A sok szín, forgás, sodró ritmusú tánc után az ember vágyott egy kis, egyszerű, kerek szerkezetű, halkszavú műsorszámra is. És ha más összehasonlításról is beszéltünk, még egy benyomás: az első műsor spontán lendületét nem találtuk meg az együttes idei előadásában, de valahogyan még a komolyodás stádiumát, a teljes felnőtebbé érést sem figyelhettük meg. A „teljes Besetzung“-ra írt muzsikára sok a fölösleges mozgás, diákos jókedv a színpadon. Külön ki kell emelni, hogy a zenei betanítás munkáját a karnagy rendkívüli pedagógusként látta el. Azonban a minden tisztelétet megérdemlő alapos előkészítése ellenére sem szólalt meg pálcája alatt minden esetben a népi együttest jellemző vérbő muzsika. Hiányoltuk a keményre fogott „feszt“ ritmusokat; kifogásoltuk a zenekar dinamikai skálájának szegényességét és némely esetben tempóvételét. Valószínűleg sokan nem értenek egyet a fentiekkel, mert a műsor összbenyomása határozottan jó. Ennek oka elsősorban az együttes tagjainak lelküsmeretes, pontos és túlnyomórészt kitűnő produkciója. Hatalmas munka volt mind a tánc, mind a zene, — mind az énekkar számára az egészében véve mutatós és értékes műsor betanulása. Az együttes tagjait és a vezetőséget ezért a legnagyobb elismerés illeti. A kérdés továbbra is ez: ki tudja-e fejezni az együttes a népművészettel a mát? Okvetlenül, igen. Az út, melyen elindult és halad, helyes és biztató. Ha az itt élő magyarság művészetét vizsgálva azt alaposabban megismerve, kialakítja az együttes a népművészethez hű zene- meg táncnyelvet, és azt hasonló virtuozitással tolmácsolja, mint a jelenlegi műsort, akkor valóban nagyot alkot és maradéktalanul eleget tesz hivatásának.
