Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
a drámía útján, táncjátékok alkotásával. Ma már többet kell mondani az életről és az emberekről, hazánk felszabadulásáról, mint amennyi a kis életképek vagy a „bokréták“ műfajába belefér, s ami még öt-tíz évvel ezelőtt elegendő volt. A folklór szigorú és nem alkotó módon való követése ugyanis zsákutcába vezet. Az új út, a cselekményes művek alkotása és bemutatása nyilvánvalóan sok döccenőn át fog vezetni, hiszen a kompozíciókba akarva nem akarva beleszólnak a színpad törvényei. Az érintetlen szűzi hagyományokhoz „szentségtörő kézzel“ .kell hozzányúlni. A tökéletes kifejezési formák megtalálásáig az út bizony hosszú és fáradságos. De egy dolgot éppen a régi műfaj alkotásainál vettünk észre: a dramatikus eszközök és a táncjátékok tapasztalatai alapján — a tavalyi előadáshoz viszonyítva — gazdagodtak az együttes kifejezési eszközei és a műsor egésze művészibbé vált. Tehát summásan megállapíthatjuk, az együttes a jó utat választotta. Most már csak az a kérdés, meddig jutott a fejlődésben? A fejlődés első állomása a nyersanyag felhasználása a tisztán folklorikus formakinccsel való próbálkozás. A fő szempont itt a formahűség, amikor a népdalokat és a táncokat a maguk hitelességében kell megragadni. A fejlődés további stádiumában ezeket a kész formákat fel kell oldani, a folklórelemekből a mondanivaló kifejezésére új szavakat kell gyártani, a népművészet szelleméhez hű zene- és táncnyelvet kell kialakítani. Csupán az elemzésnek és szintézisnek ilyetén elvégzése után lehet elképzelni egy stílustiszta cselekményes mű megalkotását. Azonban akkor is mindig szem előtt kell tartanunk: a népi együttes lehetőségei korlátozottak! Ezért hát mindenkor olyan témát kell találni, mely lehetővé teszi az alkotók számára, hogy mondanivalójukat a népművészet formanyelvén fejezhessék ki. Vizsgáljuk meg a szempontok alapján Dobos László szövegét, a leventék sorsát bemutató táncjátékot, vajon ad-e a zeneszerző és koreográfus részére lehetőséget a stílustiszta feldolgozásra? A zeneszerző számára problematikus a levente-hangulat megfestése, mégis ez lett volna a könnyebbik feladat. Hiszen itt a zeneszerző rendelkezésére álltak a magyar katonanóták. Ezeket a motívumokat a táncdráma tartalmi és formai szerkezetének megfelelően felhasználva, kiváló muzsikát lehetett volna írni. Például az egyik ilyen motívum: a gyerekekre ráerőszakolt katonanóta, mely hol erőltetetten, hol búsan, hol félelmet keltően vagy a félelemtől remegve festhette volna a történést. A másik motívum: a gyerekek hangja, az elkeseredés, a vágyódás a meleg szülői otthon után, a remény, mely a felszabadulásban a győzelem jelévé erősödhetett volna. Sajnos, a zeneszerző nem értette meg a mondanivalót, hangvétele elszakadt a népművészet hangjától és így a zene nem segíti elő a cselekményes tánc drámaiságának kibontakozását. Annak ellenére, hogy a muzsika feldolgozás-módja kifejező, szellemes, egységesen tömör, —1 de, mert dallamválasztása nem jelképes erejű —, nem ad elég alapot a mű koreográfiái feldolr- g ozás ára. Azonban a koreográfus sem sáfárkodott jobban a zene adta kevés lehetőséggel. Kétségtelenül megnehezítette munkáját, hogy nem támaszkodhatott néptánchagyományra. Azonban az a tény, hogy a leventék zöme falusi gyerek-ember és sok szál fűzi a paraszti élethez, megkönnyíthette volna a koreográfus dolgát, hiszen éppen ez adja meg a lehetőséget: a népművészet eszközeivel jeleníteni meg a leventéket. A táncjáték tartalma szerint inkább a ballada műfaját kellett volna, hogy magáraöltse. A lírai elemekkel átszőtt drámai mondanivalót a népi együttes nagyszerűen kidomboríthatta volna, ha a szerzők tudatosabban kikerülik a naturalizmus csábításait, és jobban kiaknázzák a népi muzsika és tánc adta lehetőségeket. A jellegzetesen általános mozgásművészeti formanyelven és expresz- szionista elemekkel telitüzdelt részletek nem hatottak. A menetelést, a meleg otthonnak elhagyását utánzó monoton mozgás nem tudott drámai, feszült lég
