Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - DISPUTA - Vita műkedvelő kultúrcsoportjaink helyzetéről
meghatározott színdarabot tanulnának be a kerület színjátszói. A három kerület színjátszói előtt egymásközt vetélkednének, majd az első és a második helyezett csoport jutna el az országos versenyre. Ennek a versenynek az lenne az elsődleges célja, hogy tekintélyes számú műkedvelőt mozgósítson és egyben szakoktatásban részesítse a résztvevő csoportok valamennyi dramaturgját, rendezőjét, színjátszóját, sőt szervezőjét. S ezzel meg is oldódna műkedvelői színjátszásunknak az a sarkalatos tétele, amelyen áll vagy bukik öntevékeny színjátszásunk ügye: a színvonal és az állandó tevékenység kérdése. 4. — — — — 5. Nagyon célszerű lenne, ha valamelyik kerületben 1960/61-ben megrendeznők a cseh és a szlovák dráma fesztiválját, ugyanakkor egy másik kerületben, mondjuk a besztercebányaiban, a hazai magyar drámaírásunk ünnepi hetét szervezhetnek meg, míg a keleti kerületben a szovjet dráma fesztiváljára kerülhetne sor. Ezzel nemcsak azt érhetnők el, hogy az országos fesztiválon három, illetve hat kitűnő mű kerülne a fővárosi közönség elé (vagy Hronovban méltón képviselné a magyar szót!), hanem ezzel a mozgalommal fellendítenők színjátszóink munkáját, többezer színjátszót mozgósítanánk, hozzájárulnánk műkedvelő rendezőink magasabb képzettségéhez. A kerületi fesztiválokba belekapcsolódhatna a Területi Színház is egy-egy előadással. S hivatásos színházunk érdemesebb művészei, technikusai felkészülhetnének az ott szereplő műkedvelőkkel megtartandó eszmecserékre. 6. A stílus és az ízlés kérdése esztétikai jellegű. A jó műsorpolitika sok mindenben segítségül jönne ezen a téren. Fontos tehát, hogy a központi dramaturgiai tanács határozott tervet dolgozzon ki és ne csak elméletileg irányítson, de gyakorlatilag is egységesítse, hangolja össze műkedvelőink munkáját, és ne hagyja kénye-kedve szerint rendelkezni a csoportok egyes tagjait holmi egyé- nieskedésekkel. Mi új közönség előtt játszunk és az új ember ízlését kell formálnunk A holnapnak játszunk és nem tegnapi észjárású, fejlődni nem akaró polgároknak, akiknek esztétikai paplanjuk mindössze a Csárdáskirálynőig ér. Legyen operett, de csak ott, ahol hang, zene és minden más feltétel megvan ahhoz, hogy az előadás megfeleljen a követelményeknek. Hagyjunk fel a „szájharmonikás“ operett bemutatókkal és értsük meg már végre, hogy az emberábrázolás egyik alapfeltétele éppen a realista esztétikában gyökerezik. 7. Nincsenek zene- és énektanáraink, legfeljebb éneket oktató tanítóink vannak, akikre legtöbb esetben „ráosztották“ az énektanítást, a zenei nevelést, hogy meg legyen a szükséges óraszáma. (Persze van kivétel!) S hogy mi ennek az oka? Részben a múlt ránk nehezedő öröksége, de nagyobb részben a hiba bennünk keresendő. Tény, hogy felszabadulásunk után egyszerre kellett átvenni, átalakítani a különböző művészi intézményeket és a viszonylag szűkkörű műkedvelő mozgalmat. A szocialista kultúra e kettős alapjának megerősítése olyan hatalmas feladatot jelentett, hogy bizony zenei tömegművelődésünk a haladásban jócskán lemaradt. E lemaradás legfőbb oka a szakemberképzés terén elkövetett hibákban lelhető fel. A régi karvezető-nemzedék részben kiöregedett, részben maradi zenei felfogása miatt alkalmatlan ma már a karvezetésre, s erre csak akkor döbbentünk rá, amikor ráeszméltünk, hogy az utánpótlás neveléséről megfeledkeztünk. De ha elgondoljuk, hogy a régi karvezető-gárda túlnyomó többsége tanító volt, ésszerű lenne jelen helyzetünkben is, ha kórusmozgalmunk szakember utánpótlásának zömét a tanítók közül választanánk ki. Kár, hogy tanítóképzőinkben és óvónőképzőinkben a zeneoktatás másodrendű szerepet játszik. (Ez így van még akkor is, ha ellenérvként kimutatható a rendszeresített tananyag.) Sok teendő vár tehát zenei életünk vezetőire, hogy a hiányokat pótolhassák. Nem kétséges, hogy ez meg is történik, hiszen művelődési politikánk
