Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Cselényi László: Megindulnak a hegyek
elvtárs még emlékezik, amikor reggel hattól este hatig tartott a munka. Látástól vakulásig, s nem volt megállás, mert a vagonok nyelték a követ, tizenkét vagont kellett naponta útnak indítani, s amíg nem volt megrakva mind a tizenkettő, nem ment haza senki. — Meg kellett annak lenni, ha vasvilla hullt is az égből. Kutya kegyetlen ember volt Bruck úr, az üzemvezető. Nem sokat teketóriázott az emberekkel. Ordítozott egész nap, mint egy megveszett oroszlán, s ha nem úgy ment a dolog, ahogy ő akarta, nem sokat kuko- ricázott a szegény munkással. Fel is út, le is út, akadt helyedbe ember. Azt akarom még elmondani Laci bácsiról, hogy a negyvenhárom esztendőből öt évig volt hűtlen a bányához. Nagy dolog ez pedig, mert ő még negyvenhatban is itt volt a háború után, amikor összesen hat emberből állt az egész gombaszögi telep, három munkásból, meg három éjjeli őrből. Hatan maradtak mindössze, a többi ki erre, ki arra, még Cselényi János bácsi is elment egy pár hónapra Rozsnyó-bá- nyára, de Laci bácsi maradt, Laci bácsi ott volt a hat között. S hogy ötvenkettőben elment mégis, nagy oka van annak. Szalócon akkoriban szervezték a szövetkezetei, nehezen ment a dolog, kegyetlenül nehezen, senki sem akarta vállalni, s Laci bácsi elment titkárnak Szalócra, a falujába, s megcsinálta a szövetkezetei. S ahogy megcsinálta, jött vissza Gombaszögre, örök szerelméhez, a kőbányához. VII. Délután kettőkor megszólal a sziréna, s az emberek ki merre lát, fedezék alá húzódnak. Hosszan, elnyújtottan bőg a sziréna végig a szűk, két hegy közé szorult Sajó völgyön, amelyről Petőfi azt írta valaha, hogy olyan, mint egy koldus botja, s emberek szerte a völgyben Rozsnyótól Pelsőcig a hegy felé figyelnek. Ilyenkor robbantanak a kőbányában. A robbantás a fúró munkájával kezdődik, a fúró az, aki kikezdi a szikla gyomrát. Szívós akarattal fúrja az üreget, forgatja a villany-hajtotta szerszámát, s hatol bele egyre mélyebben az ellenálló, dacos kőbe. S ha elkészül eggyel, kezdi a másikat, azután a harmadikat, negyediket, ötödiket. Tizenöt lyukat vájnak a falba egyszerre, ennyit szabad megtölteni egy robbantásnál. A robbantást aztán a lőmesterek végzik. Varga István, Mihalovics Béla, meg még egy jónéhányan. Hárman minden robbantásnál, eleven mozgású, fürge emberek mindannyian. — Hogy elkészült a fúrás — magyarázza Mihalovics Béla — felosztjuk egymás között az üregeket, aztán egy hosz- szú, hétméteres vasrúddal betoljuk a di- namitot a lyukakba. Körülbelül száz kiló dinamit megy egy-egy lyukba, rövid tizenöt centis patronok. Az utolsó patronba belehelyezik a gyújtózsinór végén levő gyutacsot, s meggyújtják a zsinórt. Száztizenöt-százhúsz másodperc alatt ég el a zsinór, s mikor a láng eléri a gyutacsot, akkor robban a szikla. Ezalatt a százhúsz másodperc alatt gyújtják meg a tizenöt zsinórt, aztán „inóf“, szedd a lábad, rohannak a biztos helyre. Mit gondolhat ez a fürge, csupa-ideg ember itt, a két perc alatt naponta két- szer-háromszor, amíg rohan a lángra- lobbant zsinór végétől a biztos fedezékig. Mi folyhat át a lelkén, az agyában, a sejtjein, az idegrostjain, töpreng-e vajon az élet-halál kérdései fölött, vagy már megszokta az örökös életveszedelmet, elfásult, s eszébe se jut, hogy futás közben, míg lélekszakadva rohan, esetleg felbukhat egy kődarabba, egy gödörbe s úgy ‘zúdul rá a hasadó szikla, úgy robban rá a zuhogó halál. — Gondol-e ilyesmire néha? — Nem, soha! VIII. Mindez persze a múlt. A kézierővel végzett munka, az életveszélyes bizonytalanság, a kiszámíthatatlan természettől való függés. Mondom, a múlt, de itt Gombaszögben, sajnos, még mindig sok emléke maradt ennek a múltnak. Igaz, látszik már az új is, a modern technika, s ha eddig még lassan, ezután már mind nagyobb ütemben hódít teret itt is a gép. Az emberek közül meg a fiatalok, akik a géppel bánni tudnak. Erről a kőbánya két fiatal vezetője gondoskodik: Szikora József főmérnök, meg Labdavszky Gyula,
