Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - HÍD - L. Kiss Ibolya: Emlékek szárnyán
Tanárunk úgy tett, mintha nem is látna minket. Elnézett a tanterem falára, melyen túl zajlott, morajlott az élet, a „Körösparti Páris“ hangosan zsibongó, lüktető lármája. Mi meg néztük sápadt, ványadt arcát, szája szögletében a két bemélyült barázdát, melyet később sem varázsolt simára az élet. Ismertük verseit. Gyermeki szívünk sejtette az Anna dalosának csendes vergődését, s könyv nélkül fújtuk dalba hullámzó sorait. De hogy értettük-e? Erre már nem tudnék feleletet adni, de arra máig jól emlékszem, hogy ültünk összehúzódva ezen a reggelen a tintás padok mélyén, s néztük tanárunk keskeny, színtelen száját, melyből mint a tisztavízű csermely hömpölygött fülünkbe szavának zenéje. Juhász Gyula beszélt. Előadást tartott — s lecsendesült a zaj... A kajla fülű fiúk teste még egyet-kettőt rándult a tréfa hatása alatt, aztán kerekre tágultak a hunyorgó szemek, egymásba fonódtak a maszatos ujjak, s hallgattuk a költőt, a mi tanárunkat. Mi hallgattunk — a madár pedig lassanként megállott, nem himbálózott többé. Feje kissé előrebillent, piros sapkám alatt, s ő is figyelni kezdte a költő beszédét; szebb szavak sohsem hangzottak el a nagyváradi gimnázium boltívei alatt... ★ Amennyire elsőrangú előadó volt Juhász Gyula mint tanár, annyira szerény, szinte félszeg volt az életben. Álmai, vágyai csaknem mindig vágyálmok maradtak. Nem tudott tülekedni, két könyökkel, hangos szóval kiharcolni a másoknak könnyen elérhetőt. Szürke, középiskolai tanár maradt, halk bánatok muzsikusa. „Nem jártam én Párist soha, S Velencében sem szerettem, Magyar tájak pora, moha Temetett el szép lassan engem." Bármennyire is vágyott, sosem jutott el a világvárosok forgatagába. Pestet is csak nagy ritkán látta. Nagy operában, „bordó- aranyban“ sem hallhatta Puccinit... Élete végéig tanárkodott, és írta a verseit, vidéki városok reménytelenségében. Nagyvárad olyan lelki kikötőt jelentett számára, mint Adynak Páris. Mikor Váradra került, a város már az irodalmi élet központját alkotta, a „Holnap" társaság idejében: „Várad: a kicsi magyar élet Nagy és új küzdőit te adtad. Költők és más ifjú merészek Benned ébredtek és akartak. Várad: hol Ady Endre arca Ragyogott éjszaka homályán, S új versek csengő, könnyű harca Vágott rendet a régi gárdán." Halk dúdolások, csengő rímek jellemzik Juhászt, őszi verőfény csendes szózata, mely szelíd, mint a temetők mélabúja, halk, mint a tiszaparti alkony... S ha nem olvasnánk Dózsáról írott sorait, el sem hinnénk, hogy ezt ez a szelíd, szomorú mosolyú ember írta: „Dalom halkulva szólt és ringatón De mélyén, titokzatosan, Ott zsongott mégis a forradalo m." Vagy: „Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma És föllángol e táj, e néma, lomha? Ha megutálva száz here pimaszt már, Vihart aratva zendül a magyar Nyár?" Férfikorában is ábrándos gyerek maradt, aki vallotta: „Formát keresni minden gondolatra És elvérezni egy fonák igén S párfümét érezni a szavaknak" .. . A szerelme is inkább ábránd volt számára, mint valóság. Váradi tartózkodása alatt lobbant szerelemre Sárvári Anna iránt, aki a városi Szigligeti Színház tagja volt. Inkább molettnek nevezném, mint karcsúnak a halhatatlanságba énekelt Annát, akit jelentősebb szerepben egyszer sem láttam a színpadon. A költő azonban tündöklő eszményképként örökítette meg, s szerelme Anna iránt haláláig tartott. Verseiből azonban azt olvassuk ki, hogy vonzalma inkább plátói volt, mint testi: „Madonnát festettem magamnak" ... „Mindig reménytelen volt szerelmem" ... Vagy: „Nem lettem férfia a nőnek, akit szerettem.“ Túl fiatal voltam váradi tanuló koromban, nemigen érdekelt tanárom szerelmi élete. Csak jóval később hallottam váradi írókörökben, hogy a számtalanszor megénekelt színésznő megelégelte a rímekbe öntött epekedést, s maga jött volna a költő elébe, mondván: „Itt vagyok, ilyen vagyok“. A poéta azonban meghátrált. Nem, ő nem Sárvári Anna színésznőt akarta, a húsból- vérből formált asszonyt, hanem az Ideált, az Eszményi Nőt, a Múzsát, képzeletének versbe formálódott mását. Az élő Anna előtt azonban meghátrált — s a következő évben már más városban tanároskodott, de Anna emlékéhez örökre hű maradt. „Milyen volt szőkesége nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra látom öt" ... Elkerülve Nagyváradról, hosszú ideig nem hallottam volt tanáromról, míg Pesten a se
