Irodalmi Szemle, 1960
1960/3 - HÍD - L. Kiss Ibolya: Emlékek szárnyán
Emlékek szárnyán L. Kiss Ibolya Juhász Gyula tanítványa voltam Régen volt ez, nagyon régen, mikor még mint csitri diáklány a nagyváradi premontrei gimnáziumban hallgattam a költő előadásait Homéroszról, lélegzetvisszafojtva, mint a megigézett. A fiúk is előrehajló fejjel, meg se moccanva ültek a szúette padokban, nehogy a legkisebb nesz zavarja a tanárt, aki az ihlettek szenvedélyével magyarázott a vak költőről, akinek a lantja több szépségről zengett, mint amennyit megismerhetnek a nyitott szemmel járók, akik azonban nem látják meg a szépet... Szájtátva bámultuk a volt papnövendéket, akinek sovány testét reverenda helyett rosszul szabott öltöny takarta, néztük magas, szinte világító homlokát, vértelen, keskeny száját, ezt a szépnek nem mondható f érfifejet, melyről azt vallotta: „Ez elfáradt fej mélyen meghajolt már A sors előtt.. . De világi urak és hatalmak Nem látták soha görnyedten e főt, Mely könnyes szemmel és dalos ajakkal Hódol virágok s őzikék előtt." Ha találkoztunk a gimnázium folyosóján, mindig megszólított: „Miért hívják magát Ibolyának? Jobban illene, ha Ilinek szólítanák, az én legjobb barátnőmet is így nevezik: Klíma Ilinek..— s rám mosolygott szomorú szemével. Juhász Gyula váradi tanársága alatt történt, hogy édesanyámtól egy szép piros posztósapkát kaptam. Roppant büszkén hordtam, mert új volt, piros volt és úgy véltem, jól áll... Ezzel az új sapkával a fejemen siettem a gimnázium felé. Az első óránk Juhász tanár úrral volt, siettem hát, hogy el ne késsek. A toronyóra már nyolcat ütött, mikor az úri utcába értem, megkettőztem hát lépteimet, aztán loholni, majd szaladni kezdtem... Szívem a torkomban lüktetett, mikor a vén boltívek visszhangzották léptem, de csönd honolt már a vastag falak között: megkezdődött a tanítás. Csak a mi termünkből szűrődött ki zsivaj — hát mégsem késtem el! Gyorsan lenyomtam a kilincset, s az osztályba léptem. Az ajtónyílásra percnyi csend támadt: a fiúk azt hitték, hogy a tanár jött meg. Én megálltam az ajtóhoz dűlve, lihegve a gyorsiramú úttól, remegő ujjakkal nyitva kabátomat. Ekkor egyik osztálytársam villámgyorsan kiugrott a pádból, lekapta fejemről a piros sapkát, s hangos kiáltással a mar gasba dobta. Egy másik elkapta, aztán a harmadik, s így szállt az új sapkám cikk- cakkban a tanterem széltében-hosszában. Valak; most egészen fel a mennyezetig dobta, s lehulltában ráesett a katedra felett csüngő kitömött madárra ... Még most, évtizedek messzeségéből is hallom azt a rettenetes ricsajt, mely betöltötte a termet. Dehát hogyne kacagtunk volna! A kitömött madár — mi griffmadárnak hívtuk a jószágot — magasan a fejünk felett lógott egy hosszú zsinóron, s most ott rep- desett jobbra-balra, hintázva a testét, fején az én vérpiros sapkámmal. Pokolian szép volt... Az osztály tombolt a jólsikerült tréfán. Ám hirtelen csak felpattant az ajtó, s megállt a küszöbön Juhász tanár urunk. Sohasem felejtem el, ahogy ránk pillantott. Pár percig mozdulatlanul állt, mint aki visz- sza fog fordulni. Hanem aztán meggondolta magát, lehajtotta fejét, s megindult a katedra felé. Itt a dobogóra lépve lassan felénk fordult, s az akkori szokás szerint megadta a jelszót: — Imádkozni, — mondta csendesen, és sovány keze mutatóujjával homlokára rakta a kereszt jelét. A soros diák imádkozni kezdett, rémülten hadarva a fohász szavait, nehogy torkából kitörjön a kacaj, mely úgy_ izgatta, csiklandozta a belsejét... Az „Ámen“-t azonban már nem bírta kinyögni, 'csak a tintás ujját dugta a szájába, bozontos fejét meg lekapta a pad támlája alá, s testét meg-megrázta a nevetésre késztető, elfojtott indulat. Juhász tanár úr a noteszébe nézett — a feje felett a madár jobbra-balra lengett. Az osztálytársaim csak nehezen gyűrték le a kirobbanni készülő, harsogó kacagást, én meg ijedten görbültem a padban, hiszen az én sapkámról volt szó. Szorongott a szívem és szipogni kezdtem ...
