Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Komáromi Ressl János: Vitézlő Johanesz Balogh
— Nem én! — kiáltottam vissza. — Egy hatalmas fekete madár! Ott egye meg a fene! Még egyszer a Nap felé néztem, összehúztam a szemem, hogy jobban lássak. Ekkor látom ám, hogy a bajtársamnak tökéletesen igaza van. A nap előtt egy hatalmas madár repült. Sőt! Egyenesen felém tartott. Ügy látszott, tudta, hogy én vagyok a karaván vezetője. — Fegyverbe! — ordítottam, de már késő volt. Egészen alacsonyra szállt. Fölverte a sivatag finom homokját a szárnyával. Betakartam az arcom, hogy meg ne fulladjak. Ekkor egy lökést éreztem és hanyatt estem. Elvettem kezem a szemem elől és mit látok? A madár púpjánál fogva viszi a tevémet a csőrében. Az átkozott jószág kikapta alólam. — Tűz! — vezénylek. Dörögtek a puskák, de minden hiába. A golyók lepattogtak a madár tolláról... Igaz-e, mama? — Már hogyne volna igaz, ha mondod — bólogatott Róza néne. — Csak még azt meséld el Janinak, mikor aztán átvezényeltek benneteket Mezopotámiába és beosztottak egy arab paraszthoz dolgozni, hogy azt mondta az arab, nem értesz te a tök termeléséhez. — Nem tök volt, hanem görögdinnye, — pillantott rá Balogh apó. — Hallottam a faluban, hogy ezen a tájon nagyon nagy tök terem. Gondoltam egyet, s mikor tavasszal vetettünk, elültettem egy pár görögdinnyemagot is. Aztán feléje se mentünk a földnek. A nyár végén azt mondja nekem a gazdám, hogy menjek ki a határba és hozzak haza egypár tököt az állatoknak. Hónom alá vágtam egy zsákot és elindultam. A gazdám utánam kiáltott, hogy ne zsákot vigyek, hanem egy kárét és két rudat, amin a tököket felgörgethetem a kocsira. Vakartam a fejemet. Az arab alighanem bolondját akarja járatni velem. Nem szóltam semmit. Kimentem a határba. Nem hittem a szememnek. Valóban akkora tökök teremtek, mint egy tehén. Amint tovább mentem, hatalmas kékes-fekete dombokra lettem figyelmes. Ki kellett kerülnöm őket az öszvérekkel, hogy tovább tudjak haladni. Egyszer aztán megálltunk. Jobban megnéztem azokat a különös kékes-fekete kupacokat. Akkor látom, hogy az én dinnyéim. Körüljártam őket. Akkorák voltak, mint egy ház. Lekaptam a fejszémet a bakról és egy óráig faragtam az egyiknek az oldalát, míg léket tudtam vágni rajta. Egyszerre csak a fejsze megcsúszott s uramfia, a dinnye belsejéből ömleni kezdett a finom mézédes lé. A bele meg olyan volt, mint a vér. Akkora magok voltak benne, hogy két kézzel alig tudtam kihúzni. Mialatt a magokkal bajmolódtam, az öszvérek egyre közelebb húzódtak csendesen legelészve. A finom dinnyelé éppen feléjük f oly dog ált, azt hitték, valamilyen forrásból buzog a víz. Az egyik csacsi egészen odamerészkedett a lék szájához és mintha forrásból akarna inni, szétterpesztette a mellső lábát. Amint ott mozgolódott, megcsúszott a dinnyehéjon, elvesztette az egyensúlyát és fejjel előre beleesett a dinnyébe. Próbáltam kihúzni, de egyedül nem tudtam. Gondoltam egyet, felpattantam a másik öszvér hátára, és hazarohantam a gazdámért. — No, mit történt Hasszán? — így hívtak ott engem. — Megijedtél tán a töktől? — nevetett a sejk. — Én nem ijedtem volna meg nagyon uram, hanem a másik öszvér beleesett a dinnyébe. Legyen olyan jó, jöjjön ki segíteni! — Szerettem volna, ha láttad volna Jani fiam az arab arcát. — Igaz-e, mama?
