Irodalmi Szemle, 1960
1960/1 - Kulcsár Tibor: Pogány imádság
Te, aki nekem istene voltál s vagy minden életnek és halálnak, akiért tenger-nagy szerelmem vért-tajtékzó egekig lázad, te, ki újra jelolvasztottad jégheggyé-dermedt szívem-lelkem s a csordulásig megtöltötted tűzhányók-láng ja-forróságú szerelemmel, te, kit már akkor álmodtalak, mikor a világon se voltam, még akkor, víz-, só-, szén-, vas-, szervetlen anyag-koromban, te, akihez már évek óta szüntelenül hoztak a percek, s minden futó kalandban, szerelemben szívem már téged, téged sejtett, te, aki engem, a hitetlent megáldottál új, buzgó hittel, s új imádságra tanítottál, te, aki nekem a minden voltál, s ha lehet, ennél is több, voltál a világ, az élet, és mégis, mégis: a szerelmed néhány perc alatt semmivé lett, mondd, miért, miért vakított el lényed tisztafényű varázsa, miért ítéltetek miattad örök égésre-kárhozásra? Nem áltatnak már csalfa remények, miért is, miért is kérdem, hiszen hűnek lenni manapság tudom én, sokaknak nem érdem, mondhatnám: elvakított a város, csalóka fény, a csábos pompa, szárnyára vett a könnyűeket felkapó szél viharos sodra, mondhatnám: álarc volt angyal-arcod, lerántotta a hiúságod, mondhatnám rólad: könnyelmű volt, mint a többi és nagyravágyóit, mondhatnám, hogy hazudtál mindent: ölelést, csókot és szerelmet, mondhatnám: sohase szerettél, csak önző-magadat szeretted; Pogány imádság Kulcsár Tibor
