Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - Komáromi Ressl János: Vitézlő Johanesz Balogh

Engedjék be és vizsgálja meg a doktor úr. Aztáij írjon igazolványt, tegye k?per- tába és adja oda a kutyának.;Q maJ4 hazahozza. : ,r. v ..

Az . orvos feleség^ nem. akarta elhinni az egészet. Azt mondta, ilyen kutya nincs a világon.. . . ..." '

— Nincs-e? Ez nem akármilyen kutya. Buksi hatóságilág idomított eb.

Másnap reggel hat óra tájban megetettem Buk§it, Mikor már a száját,'nyalta,

ezt mondtam neki:

— Figyelj ide, Buksikám! Emlékszel arra, hol voltunk tegnap a városban?

Ő erre bólintott a fejével.

— Nos, ha emlékszel, akkor most szépen menj el oda! Ugyanazon az úton, mint tegnap. A doktor úr kapuját illedelmesen kapard meg, már várnak rád! Megértetted ?

A kutya megint bólintott és uccu neki, átugrotta a kerítést. Már futott is.

— Ez aztán érdekes — ráztam hitetlenkedve a fejem.

— Nem hiszed? — mosolygott rám huncutul az apó. — Pedig szentigaz, nem vagyok én afféle Háry János, hogy füllentsek neked. így történt a Buksival, ugye mama ?

Az öregasszony felnézett, a szeme szeretettel végigsimogatta, szinte cirógattai az öreget, aztán felém fordulva csöndesen megjegyezte:

— Hát valahogy úgy volt, Janikám.

Az öreg mesélő kedve nem fogyott el.

— Hát a Szaharáról tudsz-e valamit, fiú? — villant rám a szeme.

A Szahara nagy sivatag Afrikában — hadartam, mint az iskolai leckét.

— Megállj csak — állított meg buzgóságomban Balogh apó. — Elmesélem, mi történt velem a Szahara kellős közepén.

— Hát ott is járt, apó? — csudálkoztam rá és bíztattam, hogy mondja csak, mondja.

Balogh apó nem is kérette magát.

— Az úgy volt, hogy katona koromban odavittek, s egyszer nagyon meleg reggelre ébredtünk. A nap az égen kétszer akkora volt, mint itthon. Ügy melegített, mintha izzó parázs volna a turbánunkra kötve. Az egyik emberem meg is jegyezte:

— Ma elég világos van, szakaszvezető úr, a kutyamindenségit!

— Az á! — feleltem röviden, mert még beszélni is nehezemre esett.

Alig telt el egypár perc, sötétedni kezdett. Hirtelen lehűlt a levegő is. Nem tudtam, mi lehet az oka. Arra gondoltam, talán elájultam a nagy melegben és alkonyaikor tértem csak magamhoz.

— Mi történt emberek? Este van vagy reggel? — kiabáltam az egyik katona után. Éppen közelemben lovagolt egy csúnyapofájú tevén.

— Nem tudom, mi lehet — felelte az, — Nekem se tetszik az egész. Előbb még reggel volt, s most már alkonyodni kezd. Ilyent még nem láttam; amióta világ a világ.

Sehogy sem ment a fejembe a sötétedés. Feltekintettem az égre, bár nem nagyon volt tanácsos, mert utána az ember percekig nem látott a nagy világosságtól. Valóban elsötétedett a nap. Egy nagy fekete felhő libegett előtte.

Valami természeti csuda, — tűnődtem magamban. — Délibáb vagy látomás, vagy nem vagyok már az eszemnél ebben a különös homokországban.

— Szakaszvezető úr! Szakaszvezető úr! — kiáltott vissza szomszédom a két- pupú hátáról. — Tudja mi van a Nap előtt?