Irodalmi Szemle, 1960

1960/1 - Komáromi Ressl János: Vitézlő Johanesz Balogh

Komáromi Ressl János

Vitézlő Johanosz Balogh

— Tudod, Janikám, azért szeretlek, mert té is János vagy! — nézett rám kosárfonás közben Balogh apó.

Ilyenkor télvíz idején betelepedett a konyha sarkába, körülrakta magát minden rendű és rangú fűzfavesszővel. Állandóan mozgó ügyes ujjai között egymás után születtek meg a formás kosarak. Kicsik, nagyok, karkosarak, kotlós borítók és néhanapján főzött, hántolt vesszőből hófehér szakajtókosarak is.

— Ha annyira szeret — váltottam aprópénzre a hízelkedést — akkor meséljen valamit!

— Azt mondd el, apa, amikor a Buksi megharapta a jegyzőt — unszolta Balogh apót Róza néne, a felesége.

Az öreg ünnepélyesen letette a kalapácsot és a fadarabot, amelyekkel egymásra ütögette a vesszőrétegeket. Előhúzta csillogó dohányos dobozát és körülményesen cigarettát sodort.

— Az úgy volt, hogy Őrsújfalura nősültem. Róza nénéd — bökött a felesége felé — a jeriyzőéknél szolgált. Ott volt cseléd.

— Ott dolgoztam, érted Jani!

— Ne beszélj bele mama, mert akkor nem tudom úgy elmesélni, ahogy történt —* nyalta végig az öreg testes cigarettája nyitott oldalát. — Minden áron azt akartam, hogy hagyja ott a jegyzőt, mért piszok ember volt. De sehogy sem akarta Róza nénédet elengedni. Már azt gondoltam, hogy egyszer elmegyek hozzá és kirántom rá a kardomat. Tudod, én akkor rendőr voltam a városnál. Róza nénéd mindig csitított. Még meghallhatja valaki és bajod lehet belőle. Meghallja valaki? Akkor a Buksi előtt sem szabad beszélnem. Az a kutya minden szavamra ügyelt. Ha hiszed, ha nem, olyn értelmes állat volt, hogy minden szavamat megértette. Mikor a jegyzőről beszéltem, elkezdett morogni, szeme olyan vadul villogott, mint amikor valaki belerúgott az ajtóba.

— Ugyan János, a kutya nem érti az ember szavát — szólt akkor is rám Róza nénéd.

— Más kutya nem érti, de ez igen, mert ez az én nevelésem — feleltem.

Nem telt bele sok idő, egyszer kocsival arra ment a jegyző. Az én kutyám

felborzolta a szőrét, uccu, átugrott a kerítésen, fel a jegyző kocsijába és elkapta a bokáját. Kitépte a nadrágját és jól megharapdálta a lábát. Lett is belőle nagy csetepaté. Agyon akarta a kutyát lövetni.

— Azt már nem! — mondtam. — Ez hatóságilag idomított kutya. A jegyző úr nem lövetheti agyon.

— Ha nem pusztítja el, akkor nagyon rá fog fizetni a kutyájára! Követelni fogom, hogy állatorvos vizsgálja meg, nem veszett-e? — vágott vissza a jegyző.

— Azt lehet! — mondtam, mert ismertem a törvényt.

Másnap bevittem a kutyát Komáromba. Gyalog mentünk, mert vonatra nem szállhattam vele. Az orvos a város közepén lakott, közel a Vágdunához. Nem volt otthon. A feleségének mondtam, hogy másnap én már nem érek rá, ezért a kutyát egyedül küldöm el. Pontosan nyolc órakor itt lesz a ház előtt.