Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - S. K. Neumann: Két vers (Bábi Tibor fordításai)

S. K. Neumann

Kémények

Samôt tégláik hirtelen áthatotta a szelíd érzelem, mosolygott öregje, dédje, az ifjú meg a vén, a törpe nagyapó a kortól feketén, búsan, mint aki tudja, hogy idős, az unoka, mint a koszai ég és föld között, magas szép homloka felhőkbe ütközött, s állt bátorán, akár a mesehős.

Az if ja különben is szép koszorút állt kőcsipkeként, az építész babérjaként, egyszerűen, s oly büszkén mégis, mint a jó költők, álltak itt, akik lábukat a földön megvetik, ám fejük fennen hordják.

Ily igézőt, különöst a szem csak egyszer lát: az ég fehér vásznával háta mögött csuda mód életrekelt a kéménycsalád, és íme, virágba szökött.

Szóltam magamban: Szépek akár a görög atléták,

És szóltam: Tiszteletre méltó e tisztaság.

A fény, levegő, s minden elem így énekelt,

szívem, agyam, minden idegem így énekelt:

Ha minden gyárkémény, valahány csak van e széles, nagy világon, arkangyal s kincsőrző gyanánt virraszt, őrködik télen, nyáron a munka, e vidám kert s ojtoványos felett, mely a köz javára s a nemzetközi széllel futó hajóknak nemes gyümölcsöt érlel —

e kémények a köz tulajdonában villámhárítóik hegyével bátran fölágaskodnak majd a felhős égig, míglen a csillagokat is elérik, s lángbetűikkel teleírják az eget, az űrt, felhőt, felleget, s ezt visszhangozza tér és tenger:

Dícsértessék a földi ember!

Fordította: Bábi Tibor