Irodalmi Szemle, 1960

1960/3 - S. K. Neumann: Két vers (Bábi Tibor fordításai)

S-K-N

Stanislav

Kôstka

Neumann

mintha csak önmagát őrizte volna itt, úgy ágaskodott a katlanok, falak, szegletek, a százfelé futó síkok felett.

Elbűvölve csak álltam, álltam

az áprilisi napsugárban —

már túlontúl ipari kép volt ez:

caskarmú, kemény állat,

kire élősdiek hadai szállnak,

fémszagú, s a munka beteg lázától gerjedez —

de más ragadta meg figyelmem:

a nap dicsfényével fejük felett

karcsú, szent szüzek támogatták az eget;

dicsőségükkel él-bet éltem

és láttam, öt piros szökőkút tör az égnek

a külváros felett e látomást idézvén —

karcsú szép gyárkémények,

öt Ringhoffér-kémény.

Szóltam magamban: Ezek hát ama oszlopok,

melyek a villámhárítók hegyén

sűrűsödő felleg közepén,

az önző és érzéktelen

iparistenség trónját tartják

odafenn.

Szóltam magamban: Ezek itt oszlopok, s ezeken át könnyít magán a város telt bendője, s az égre füstöt, szeleket ereget.

De lenn táncoltak a fák: körbe, körbe! s oly zsenge, ifjú volt még a lomb, amint a napfény általtörte, mint a kislány, ha rügyet bont.

S a földre forró fény záporozott, oly vidám volt minden, oly csintalan, a világ mind arannyá változott, š az volt az öt kémény is: színarany.

Es látnom kellett jeleit csodálva szépségüknek, s a büszke méltóságnak; pirulni tudták — nőni mint a pálma, s miként az ember, tán jövőbe láthatnának; öt lázadó volt, öt ártatlan tiszta lény az öt Ringhof fér-kémény.