Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Nagy Irén: Kádervallomás (elbeszélés)

G. F. ZAHAROV: BÉKÉT AZ ANYÁKNAK ÉS A GYERMEKEKNEK

állunk, — gondoltam, — jó lesz ezekre a gyerekekre nagyon vigyázni.“ A másik nagyapjuk vére folyik bennük, aki tengerész volt és nagy világcsavargó. Nem ismertem az öreget, amikor a fiam elvette a lányát, már Amerikában tengődött, csak a menyem mesélt róla néhanapján. Azt mondta, hogy az apját a boldogtalansága vitte ki a nagyvilágba. Meglehet, ahány ember, annyiféle. Szerintem a boldogtalanság legfőbb orvossága a rendszeres munka. Bár igaz, aki enni akar, annak mindenhol doilgozni kell, hacsak nem áll latifundium mögötte, s az öreg még pénzt is küldött a lányának olykor-olykor. Jól is tette, mert mindent megemésztett az a hosszú betegség, amibe a végén mégis belepusztult az a szegény teremtés.

Akkor kerültek ide a gyerekek, az anyjuk halála után, s most már az én gondom vigyázni testük-lelkük épségére. A boldogtalanságát mindenki úgy kúrálja, ahogy tudja, de azért jobb, ha a gyerekek nem tudnak semmit a másik nagyapjukról. Rendszeres tanulásra, munkára kell szoktatni őket, akkor lesznek minden kalandvágytól mentes, becsületes emberek.

Hét órakor vacsorázunk, és fél kilenckor már az egész ház lepihen. A feleségemmel kiülök még a verandára, — elszívok egy utolsó szivart, az asszony kezében meg a sötétben is sebesen járnak a kötőtűk, — és hallgatunk. Majd negyven éve élünk már együtt, negyven évig dolgoztunk ezért a házért. Még