Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - Nagy Irén: Kádervallomás (elbeszélés)
néhány hónap és az utolsó részlet is letelik. Mindent megtettünk, ami tőlünk tellett. Többre nem futotta, de többre nem is vágyódtunk. „Anyai nagyapám matróz volt, 1933-ban halt meg koldusszegényen Detroitban" Olyan lágyan ringatózik velem a szoba, mint az uszály, amikor még ott laktam Marijával. Bécsből jártunk le a Fekete-tengerig, van annak már harminc esztendeje, de még most is előttem van Marija arca, amikor először meglátta a tengert. „Micsoda kékség, ilyent még nem láttam.“ Csak ennyit mondott, de a szeme kitágult és úgy nézte, szinte itta magába a végtelen kékséget. Ezután Marija már nem akarta elhagyni az uszályt. Igazi hajós feleség lett belőle, egyenesen ment végig a fedélzeten, még viharban is, csak ha partra lépett, akkor járt olyan furcsa, ringó járással, egyszeriben megismerte mindenki, hogy nem szokott a szárazföldhöz. A nehéz óráját otthon várta mindig az anyjánál, de amint letette a szoptatás gondját, újból beköltözött a hajlékba, amit az uszályon kettőnknek építettem. Marija jó anya volt, szerette a gyerekeit, akármit mondtak róla a falujabeliek. Ha útnak indul, zokogva búcsúzott tőlük és a hajón is mindig az eszében jártak. Ha elvégezte a dolgát, kiült a fedélzetre és órák hosszat nézte a vizet, a partmenti fákat... elüldögélt egymagában és rájuk gondolt... Sohasem akart elválni tőlük és mégis mindig velem jött... Csak én értettem meg őt... Marija asz- szony létére megszerette a hajóséletet, s aki egyszer megszerette, nem szabadulhat . .. Utoljára akkor láttam, mikor kivittem a partra. Várandós lett megint és úgy érezte, nem tart ki addig, míg kikötünk télire. Késő ősz volt, a víz ólmos- szürkén hömpölygött és félelmesen ringatta a kis lélekvesztőt. Nem mondta, de jól láttam, hogy Marija akkor félt először a víztől. A part hidegen fehérlett, már leesett az első korai hó, s ahogy Marija elnehezült testével felkapaszkodott a parton, valami megmarkolta a szívemet. Még visszaintett, amikor felért, de én az evezőkkel bajlódtam, igyekeznem kellett, hogy visszaérjek a hajóra. Mire hazamentem, Mariját már a föld alá tették. — Hát akkor gyerünk, — mondtam magamnak, — Marija nincs már, nekem sincs itt semmi keresnivalóm. A gyerekeket a nagyanyjuk ellátja, most megnézzük, milyen a nagyvilág. Szolgáltam én mindenféle hajón, mindenféle emberrel. Mindnek megvolt az oka, hogy a nyakába vegye a világot, de nem kérdeztük egymás baját. A legtöbbel nem is tudtam beszélni, de nem is akartam. Tizennégyben, amikor a háború kitört, otthon voltam, látogatóban. Az idősebbik lányom már betöltötte a tizenhatot, és éppen olyan szeme volt, mint az anyjának. Nem akarta, hogy újból elmenjek, eleget csavarogtam már a világban, — mondta, — most már maradjak itthon ... Olyan furcsán állt a kasza a kezemben, de azért hozzáláttam az aratáshoz. Végignéztem a búzatáblán és azt gondoltam magamban: ez is olyan, mint a tenger ... csak sárga és szelíden hullámzik... Hiszen majd meglátjuk ... A hadihajón minden ragyogott, a tisztek aranysújtásától kezdve az ágyúcsövekig, és olyanok parancsoltak, akik még egy becsületes tengeri vihart sem láttak, mert most kerültek ki az iskolából. Nekem, a vén tengeri rókának nem volt más dolgom, mint azt mondani „parancs“ és „megértettem“.
