Irodalmi Szemle, 1960

1960/2 - Nagy Irén: Kádervallomás (elbeszélés)

este keveset eszem. Mióta hazajöttem a kórházból, rendben van ugyan a gyomrom, de vigyáznom kell magamra. Vigyázok is, még majd egy évig tart a törlesztés a házra, nem hagyhatok adósságot magam után.

Hat órakor kezdek öltözni, az öltözés eltart félnyolcig is. Az unokáim mindig mulatnak rajtam. „A nagyapa mindennap úgy készülődik, mint egy menyasz- szony.“ Igazuk van, de minek siessek, nem vár a szolgálat.

Az első dolgom reggel kimenni a kertbe, végignézni a gyümölcsfákat, a veteményes kertet, a baromfiudvart, télen a hízót az ólban. Azt senki el nem képzeli, milyen érzés végignézni a házat, az udvart, mindent, ami az enyém, amit egyedül, a munkámmal szereztem.

Heten voltunk testvérek, s amikor az anyám is elment az apám után, a testvéreim elosztották a földecskét, ami a szülők után maradt, de nekem, a legkisebbnek egy négyszögölt sem adtak. „Te úr vagy, téged kitaníttattunk“ — mondták, — „neked nem jár semmi.“ Vasutas voltam, az idő és a kötelesség szolgája, s hogy ők taníttattak volna? A magam erejéből tanultam, annyit, amennyire futotta az erőmből.

Féltíz felé fogom a botomat és sétálni indulok. A feleségem a verandán lékeféli a kabátomat vagy a ruhámat, megveregeti a vállamat, úgy bocsát útnak. Útközben elbeszélgetek a járókelőkkel, megtehetjük, ráérünk, csupa öreg nyugdíjas lakik a telepen. A falu messzebb van, jó három kilométerre az állomástól. Mi az állomás mellé építtettük a házunkat, ha nyugdíjasok vagyunk is, vasút nélkül nem élhetünk.

Mindennap ugyanazon az úton megyek ki a Dráva partjára és ott rágyújtok egy szivarra. A feleségem mindennap zsörtölődik velem, minek kezdem el már délelőtt a szivarozást, de csak nem tudok leszokni róla. Az úton elgondolkodom mindenféléről, legszívesebben a régen történt dolgokkal foglalkozom. Érdekes, a régi dolgokra jobban vissza is emlékszem, mint azokra, amelyek egy-két hónapja történtek.

Otthon ebéd előtt még elolvasom az újságot, aztán pont tizenkettőkor, déli harang szóra asztalhoz ülünk. Az asztaltól nem szabad senkinek elkésni, csak az hiányozhat, aki éppen iskolában van. A feleségem behozza az ételt és mindennap engem kínál elsőnek, de én mindennap intek, adjon előbb az unokáknak. Az ilyen gyerekféle mindig éhes.

Ebéd után szunyókálok egy kicsit a díványon, olyankor nem jön be senki a szobába, még az ablak alatt sem mernek hancurozni a gyerekek. Négy óra körül ébredek fel, akkor már türelmetlenül várnak az unokák, mert minden nap fel kell mondaniok a leckét, csak azután mehetnek játszani a pajtásokhoz.

Nem tudják, miért vagyok olyan szigorú hozzájuk, ami a tanulást illeti. Nem tudják, hogy nekem minden reggel az iskolába menet előtt negyven pár cipőt kellett kitisztítanom, délután csak akkor láthattam a tanuláshoz, ha ledolgoztam előbb a koszt és a kvártély árát. Ha nagyobbak lesznek, majd elmondom nekik, hogy szolga-diák voltam a ferences barátok internátusában, elmondom nekik, a munka nem szégyen, talán még büszkék is lesznek a nagyapjukra.

Hatvan éves elmúltam már, de a latint még mindig jobban tudom, mint ezek a mai diákok. Az unokáimat nem érdekli különösebben a tanulás, tanulnak, mert kell, de áldozatot hozni, hajnalban negyven pár cipőt kitisztítani a tanulásért? Erre egyiket sem tartom képesnek. Csak a könyveket bújják. Mindenféle útleírásokat a tengerről, meg távoli egzotikus szigetekről. Egyszer megvettem nekik a Körösi Csorna utazásáról szóló könyvet, de egyiknek sem tetszett. „Szóval így